admin
Az elmúlt egy hónapomra visszanézve….hát, azt hiszem kihagytam volna. Voltak benne olyan szürreális pillanatok, amikor már nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk.
A gyerekek elég ritkán betegek. Egyikük kimondottan kb. soha vagy ha mégis, akkor 1-3 nap és már meg is gyógyult. És most, ami vele történt az nekem felér egy horror történettel. Legalábbis a saját világomban történő dolgokhoz képest. Negyedik hete van itthon. Eddig 3, látszólag különböző, de szerintem valahol a lelke mélyén összefüggő betegség ment át rajta.
Volt 5 nap, amikor konkrétan nem aludtunk semmit, olyan fájdalmakban vészelte át az éjszakát és azt hajtogatta, hogy miért történik ez és segítsek rajta. Ezt most anyaként nem elemzem, hogy milyen lelki fájdalom volt.
Az alatt az 5 nap alatt nem látott, nem tudta kinyitni sem a szemét. Itthon minden kb. olyan volt, mintha egy katakombában közlekednénk, mert a fény is nagyon zavarta.
Megjártuk a sürgősségit éjszaka, akkor még fél szemmel látva, de fájdalomhullámokat átlélegezve, a viharos szélben közlekedve.
Aztán napközben, teljesen vakon. Megéltük pár napig azt a bizonytalanságot is, hogy az orvosa is kicsit tanácstalanná vált és nem értette miért történik mindez.
Aztán végül homályos látással, de már segítség nélkül jött mellettem az utolsó kontrollra.
Aznap már szinte gyógyultnak nyilvánították….és akkor én rákérdeztem, hogy vajon mik lehetnek azok a furcsa kiütések rajta? Hát bárányhimlő! Mi más?
Na és akkor hazamentünk – az első fájdalommentes éjszakánk lett volna öt nap után – és kezdődött minden elölről…éjszakázás, viszketés, fájdalom, láz. És már csak hab volt a tortán, hogy közben a másik gyerek is beteg lett, így megkezdődött az éjszakai, ágyak közötti ingázásom is.
És persze mindeközben az élet meg folyt volna a maga szokásos medrében: munka több fronton, aztán elbuktam egy számomra nagyobb összeget, mert nem tudtam elmenni egy régóta vágyott tanfolyamra – és azt hiszem 2,5 hét után ott omlottam össze először, amikor kiderült, hogy nem is kapom vissza pénzt -, aztán kimaradt a kb. fél éve tervezett wellness 3 napunk, amit már nagyon vártunk, a többit meg nem is részletezem. Úgyhogy mostanra azt hiszem, hogy végkimerültem.
Ugyanakkor volt ennek a négy hétnek egy nagyon érdekes része is. A kapcsolódásunk a gyermekkel új szintre került. Végre lett hozzáférésem eddig letiltott adatokhoz, érzésekhez 😊. Jó volt meglátni, hogy a legnagyobb bizonytalanságon és félelmeken keresztül is – a jobb pillanataiban – megkereste a helyzetében a jót vagy az enyhítőt.
Talált magának egy nagy kardot, azt használta vakvezető botnak és közlekedett a fürdőszobáig. És addig gyakorolt, amíg már nagyon ügyesen eligazodott. Elképesztő élmény volt számomra, hogy magától, kínjában a transzlégzést kezdte gyakorolni – minden előzetes ismeret nélkül. Hihetetlen, hogy milyen jól tud működni a testünk és az intuíciónk. Milyen jó lenne ezt a képességet bármikor előhívni.
Türelmesen végighallgatta az összes elérhető Gerald Durrell hangoskönyvet, van amit többször is. Figyelt a teste üzeneteire, esténként gyógyító meditációt kért vagy ha arra volt szüksége aromaterápiás masszázst, illóolaj párologtatást. Szerettem látni minden fájdalmon keresztül, ahogyan fenntartja a saját motivációját ebben a nehéz helyzetben és próbál ráérezni, mi lenne neki jó. Már amikor tudta. Mert ez nem volt egyszerű.
Aztán lassan a fájdalmak között egyre több lett a szünet végre. És akkor beindult az agya. Volt olyan is, hogy egyik órában azt kérte videózzam le, ahogy kibotorkál a karddal a fürdőszobába, mert ha majd egyszer meggyógyul, a barátainak megmutatja milyen is volt ez.
Aztán a következő óráink már megint nagyon másról szóltak és nem volt bennük semmi vidám.
Hogy mik a tanulságok? Azok nincsenek most azt hiszem 😊. Hacsak az nem, hogy 5 napig – a fájdalmakat leszámítva – a teljes sötétséget és a fejében létezést tapasztalta meg.
Lássuk be nem könnyen viselünk el magunkkal 5-10 csöndes percet sem az agyunk szórakoztatása nélkül, nem hogy 5 napot a teljes sötétségben. A végére nagyon érdekes dolgok jöttek fel a tudatalattijából. Nekem nagyon izgalmas volt ezeket a történeteit hallgatnom. Ő persze nem tudta, hogy miről van szó, csak megélte ezeket, méghozzá nagyon valósnak.
Az is egy fontos tanulság, hogy az érintések és az emberi kommunikáció felértékelődött. A játék alternatív formái és a kreativitás is sokkal nagyobb szerepet kapott.
A képen éppen a testvérével együtt „mesét néz”. Csukott szemén dupla védelemmel: napszemüveggel (a fények miatt) és egy takaróval letakart paravánnal (a fények és a sugárzás miatt).
De ott ült, végig élte a fejében a mesét, felröhögött, ha úgy alakult és kommentált, ha kellett. Külön kérte egyik este, amikor csak ketten voltunk, hogy „nézzük meg együtt” az Elemit. Érdekes választás volt részéről és ennek is örültem.
Végig tudtam és éreztem, hogy én vagyok a biztos pont a sötétségében. Saját mozdulataink lettek, ahogy felsegítem, ahogy a kezemet fogja, ahogy segítek a szívószálat megtalálni és fogom a bögrét. Ahogyan a reggeli csokigolyókat segítek kihalászni a tál aljáról vagy ahogyan azt játsszuk, hogy megmondom még mennyi úszkál a tejben és megpróbálja őket vakon megtalálni a legrövidebb idő alatt. A szemcseppentés fájdalmas rituáléja, amit csak én csinálhattam. A közös éjszakázásunk a fájdalmakon át. A kórházi látogatásaink, ahol maximálisan bíznia kellett bennem a lépcsőkön, utakon, lifteken át, ahogy végigkommentáltam, hogy hol vagyunk, merre fogunk menni, hol van egy kis göröngy, jaj egy járdaszegély, bocs ezt nem vettem észre stb.. Ahogy néha megkért, hogy mondjam el mit látok, hol van éppen. És értetlenkedve próbálja megemészteni, hogy nagyon máshogyan képzelte az egészet. Ahogy éjszaka felkiabál és hirtelen felül teljesen csukott szemmel, a levegőt kapkodva és azt kiabálja, hogy „hol vagyok”? És nagyon gyorsan rájöttem, hogy erre az egyetlen megnyugtató mondat az, hogy álmomból felriadva is ugyanazt ismétlem: „Anya vagyok! Itt vagyok melletted. A hálószobában vagyunk. Éjszaka van. Minden rendben. Feküdj vissza és aludjunk.”
Szívszorító napok voltak.
Most meg, hogy véget ért a vész és kisimulnak a dolgok lassan – bár kissé már a kamaszodás útját járja – látom, hogy jön utánam, keresi a közelséget, megoszt gondolatokat, akar kapcsolódni, újra előjött a humora és érdekes módon az ölelés is kikerült a ciki kategóriából…legalábbis átmenetileg biztosan <3.
Valami most a sok fájdalom és együtt átélt kihívásokon át a kapcsolatunkban átalakult, elmélyült és talán megváltozott, extra erős bizalom szint alakult ki, pedig mindig azt hittem, hogy ez már adott köztünk.
Szóval még hálás is lehetek az univerzumnak, hogy ezt adta nekem/nekünk így a kamaszkor küszöbén.
Minden tiszteletem azoké, akik beteg vagy sérült gyermeket, hozzátartozót ápolnak, segítenek ezen a nehéz úton. El sem tudom képzelni, hogy honnan merítik hozzá azt a rengeteg erőt.
UPDATE: 2024. elején saját megdöbbenésemre egy jegyzetet találtam a telefonomban erről az időszakról. Nem emlékeztem rá, hogy ezt leírtam. Sokkolóan hatott rám, amikor olvastam. Sokáig hezitáltam, hogy hozzáadjam-e ehhez a történethez. Aztán megtettem. Ha valakinek pont erre lenne szüksége és rátalál egy véletlen folytán, itt olvashatja: „Ne játszd az anyát!”
