Elképesztő, hogy mi folyik itt

Soha nem foglaltam állást politikai témákban. Talán gyerekkoromból fakad. Az apámra úgy emlékszem vissza, hogy már hajnalban ott ült a nappaliban a kanépén, nézte a politikai vitákat, műsorokat és forrt az agya, totál ki volt borulva. Arra tanított minket, hogy minden politikus undorító álszent, mindegy melyik oldalon áll. Közben napi szinten hergelte magát az interjúkkal, cikkekkel és állandóan hangos szóváltással vitatta meg a nézeteit másokkal.

Én ebből semmit sem értettem, de azt megtanultam, hogy nem is akarok. Annyit pont hallottam, ami arra elég volt, hogy ne akarjak ezzel foglalkozni nyilvánosan. Soha semmilyen politikai témájú beszélgetésbe nem mentem bele és így nem volt esély, hogy kapcsolataim, barátságaim menjenek tönkre a nézetkülönbségek miatt, vagy napjaim zuhanjanak romokba a magyar politikai élet hányadék állapota és bántalmazó mivolta miatt. Na, persze nem korlátozódik ez ám Magyarországra, csak ugye mi itt élünk a nagy “balsorstudatban”, egymásra mutogatásban, hibáztatásban és önsajnálatban. Már aki…

Soha nem is olvasok ilyen témájú cikkeket, bár ha nem akarom is, a szalagcímekből is lehet valamilyen szinten tájékozódni – leginkább persze tévesen, duplán és triplán manipuláltan.

Most meg aztán még az is hallja és látja a “nagy” híreket, akinek máskor még a mesterséges intelligencia sem dobja fel a hírfolyamában.

Az életemben több olyan helyzeten mentem át, amiben rá kellett jönnöm több dologra is – kissé kínszenvedés árán, de legalább rájöttem:

1. A jelenlegi magyar jogrendszer soha az életben nem fog megvédeni egy nőt a családon belüli bántalmazástól. Ha nem folyik vér, akkor az nem történt meg. Ha “light-os” a helyzet és teljesen bizonyíthatatlan, akkor a nő hibás. És ha bizonyítható és mégis vér folyik, akkor is a nő hibás, mert ő provokált.
   
2. Céges zaklatás, bántalmazás esetén is a tehetetlenség jellemző. Egy bizonyos szint felett már nincs kihez fordulni, tehát ha megszólalsz tudhatod, hogy rád üt vissza az egész és akkor annyi neked, búcsút mondhatsz a karrierednek, lúzer lesz belőled. Ezt is kipróbáltam, jó móka volt, de köszönöm, nem kérek többet belőle.
   
3. A magyar egészségügyet ne is emlegessük, botrányos az a hangnem, stílus és bántalmazási fok, amit hozzátartozóként és betegként meg pláne meg lehet tapasztalni. Nem is olyan régen volt lehetőségem erre rácsodálkozni, bár semmi csoda és újdonság nem volt benne, mégis megdöbbentett.
   
4. A magyar oktatás terén szintén ez van. Hangos minden attól, hogy előzzük meg a bántalmazást, zéró tolerancia van. Na, de ha ez felülről jön, akkor nem számít annak, ez rendben van. Túlérzékenyek a szülők. Meg elrontják a gyerekeiket. Ha konkrét eset történik, amivel nehéz mit kezdeni, nem könnyű bizonyítani, akkor még egy szervezet sincs, aki meghallgatna, merne foglalkozni az üggyel, mert az már kényes téma.

Amúgy most sem a politikáról szeretnék beszélgetni. Mert – igaza volt az apámnak – egyik oldal rosszabb, mint a másik. Engem inkább ennek az egésznek a pszichológiai oldala foglalkoztat.

Vajon az, aki hatalom közelébe kerül vagy konkrétan hatalom kerül a kezébe, az ezt a mentális nyomást hogyan tudja kezelni? Létezik-e olyan ember, aki jól? Létezik-e olyan, hogy éveken, évtizedeken át magas pozíciót betöltő emberek normálisan látják a világot és nem torzul el az énképük, személyiségük, világlátásuk?!

Szerintem nem.

Sok-sok éve pilóták mesélték nekem a sokadik pohár bor után, hogy azt a nyomást és felelősséget, ami rájuk nehezedik, amikor egy 180 fős gépen becsukódnak az ajtók és ott van a tudat, hogy nekik ennyi ember életéért kell felelniük, annak hosszú távon maradandó nyomai lesznek, nehéz ép ésszel kibírni. Akkor mi lehet, amikor egy országért és milliók életéért, haláláért, állapotáért, jólétéért felelős(ek) valaki(k)?

Elképesztőnek tartom, hogy az átlag nők, gyerekek (és persze férfiak is érintettek, tudom), akik családon belüli erőszak bármilyen formáját élik át nap, mint nap és/vagy bármilyen nárcisztikus (vagy egyéb) személyiségzavarral kell szembenézniük, nem kapnak segítséget, nyilvánosságot. És ez rendben van, mert hát a rendszer ilyen….és egyébként is. Minek provokálni a helyzeteket.

Elképesztőnek tartom, hogy amikor hazugságok, kézzel fogható bizonyítékok kerülnek elő bárkiről, bármilyen formában és főleg magas szinten valaki(k)ről, akkor hirtelen számítani kezd a családon belüli erőszak, mert az mindig előhúzható a fiókból és attól felhördül a tömeg és mint a birkanyáj, indul neki a másik irányba és felejti el mi volt az eredeti kérdés és téma. Hányszor fordult már ez elő az elmúlt években?!

Ha ismert emberek beszélnek róla, élik át a bántalmazást, akkor az mitől rosszabb és felháborítóbb, mint ha mondjuk én élem át? Ha az egykori igazságügyminiszterrel történik, akinek a pályafutása alatt IS nők ezreit bántalmaztak és nem volt kihez fordulniuk, mert a rendszer nem ad erre lehetőséget, az rendben van?

Vagy ez csak egy jolly joker téma, amit mindig elő lehet húzni a fiókból, ha valami mást el kell tusolni, mert érzelmileg hat, felháborodást kelt, lehet rajta csámcsogni és tömegeket mozgat meg?

Vajon miért érint Magyarországon ennyi embert a bántalmazás? És vajon miért nem tudnak ők kihez fordulni “békeidőben”? És most, hogy egy közszereplő vállalta fel, hogy ő maga is bántalmazott….akkor most jobb lesz a többieknek? Vagy itt most nem ez a lényeg?

Vajon hány nézőpont létezik itt?

Vajon miért volt mindez rendben eddig és miért nincs rendben hirtelen most, amikor egy magasabb érdek sérül? Miért nem lehetett AKKOR tenni valamit és miért lehet tenni bármit MOST, hirtelen? És miről szól ez az egész? Szól egyáltalán arról, hogy mostantól a nők (és bántalmazott férfiak) fordulhatnak a nehézségükkel bárhová, vagy marad minden a régiben? Érdekel ez egyáltalán bárkit vagy csak egy agygőzölő gépezetet indított el most a téma tömegek fejében, amitől a tisztánlátás elhomályosul?

Elképesztő, hogy ha most minden felháborodott és erőszakot mélyen elítélő ember életét megvizsgálhatnánk, vajon hányan lennének, akik saját maguk is bántalmazók és hányan, akik bántalmazottak? És egyáltalán van olyan, hogy ez csak fekete-fehér?

Én egy dolgot értettem meg a magam részéről a saját – másokéhoz képest elenyészően semmitmondó sztorijaimból:

Mire van ráhatásom a világban? És a közvetlen környezetemben?

• A politikára: nulla.
• Az oktatási rendszerre: nulla.
• Az egészségügyre: nulla.
• Az iskolákra: nulla.
• A családon belüli erőszak megváltoztatására és arra, hogy ennek következményei lehessenek: nulla.

Akkor mit tehetek?

Más utakat kereshetek. Más megoldásokat dolgozhatok ki. Más életet teremthetek magamnak és a gyerekeimnek. Meghúzhatom a határaimat. És meghallhatom a vészcsengőt, hogy itt az ideje magammal foglalkozni és újabb, és újabb nézőpontokat keresni, meggyógyítani a belső sérüléseimet, amit további, gyerekkorban és később elszenvedett sérülések sorozatai okoznak. Hogy ne maradjak a régi sztorik fájdalmainak a rabja és lehetőségem legyen mást tapasztalni végre.

Mert egyedül magamra van ráhatásom. De arra maximálisan.
Egyedül magamért tudok felelősséget vállalni. De azt muszáj.

Mi lenne, ha MINDENKI kicsit elmélyedne magában? Mi lenne, ha nem hagynánk, hogy állandóan megvezessenek minket? Mi lenne, ha kiállnánk magunkért? Mi lenne, ha őszinték lennénk magunkkal és rálátnánk a működésünkre? Mi lenne, ha befejeznénk végre ezt a balsors tudatot, felszabadítanánk a kreatív energiáinkat, mernénk magunkat felvállalni, tennénk azért, hogy olyan életünk legyen, amilyet mi akarunk és azon dolgoznánk együtt, hogy egy jobb jövőt teremtsünk?

Magunknak. És az új generációk számára.