Mindig kell, hogy legyen egy első…

június 15, 2024

Tegnap életem első podcast felvételén jártam és amit közben és utána éreztem, az azt hiszem, hogy nem publikus. Mégis leírom, mert pont azoknak lehet segítség, akik hasonló úton járnak és azoknak, akik félnek attól, hogy láthatóvá váljanak és ez szinte megbénítja őket abban, hogy elinduljanak a saját vágyaik, vállalkozásuk, álmaik megvalósítása irányába.

Évtizedek óta érzem, hogy van mondanivalóm a világnak, de sokáig azt gondoltam, hogy erre úgysem kíváncsi senki.

Gyerekkorom óta van egy kettős érzésem: egyrészt próbálom magamat belepréselni egy – mindenki számára értelmezhető – dobozba, másrészt viszont nem tudok mit csinálni, valahogy mindig kilógott onnan valamim és egy idő után már azt is tudtam, hogy azt nem is biztos, hogy vissza akarom préselni a dobozomba.

25 éve kerültem először olyan helyzetbe, hogy elkezdtem különféle terápiákba járni, nehéznek érzett élethelyzetek miatt.
20 éve láttam rá, hogy itt nincs olyan, hogy megoldom azt az egy problémát és kész, vége, jöhet a boldogság, felhőtlenség. Az önismereti út egy végeláthatatlan folyamat, a belső munka nem olyan, mint a náthából való kigyógyulás. Sosem ér véget és mindig újabb rétegei jönnek elő.

Néhány éve látok csak rá arra, hogy a látszódás „terhe” alól hogyan bújtam ki hosszú időn keresztül, milyen indokkal állítottam magamat a háttérbe…miközben meg voltam győződve róla, hogy előtérben vagyok.

Az elmúlt 30 évben több cégnél dolgoztam azon, hogy egy valaki más által megálmodott víziót támogassak és minden tudásommal, szívvel-lélekkel segítsek sikerre vinni azt.

15 éve van saját vállalkozásom, ahol egy brand mögé “bújva” ringattam magamat abba a hitbe, hogy most aztán jól megmutatom magamat és a szuperképességeimet a világnak.
3 éve jöttem rá, hogy ez mekkora önátverés volt és azóta dolgozok tudatosan azon, hogy merjek látszódni. Én, mint Kőszegi Mariann. Még leírva is hátborzongató valamiért.
2 éve tettem ki remegő kézzel az első posztomat a közösségi médiában és kezdtem megosztani a gondolataimat az engem érdeklő témákról.
1 éve van átlátható stratégiai tervem, amit még mindig nem 100%-ban merek megvalósítani, de látom a célt és ez fontos.
7 hónapja értettem meg, hogy igenis én is tehetek a világért, nem vagyok kevés hozzá és feladatom felvállalni a víziómat, beteljesíteni azt a célt, ami érzem ott ég bennem.
Fél éve van egy saját blogom, ahol végre saját néven írok ugyan, de még azért van benne bujkálás bőven. Naponta kell megküzdenem magammal, hogy legyőzzem a fejemben suttogó kritikust és észrevegyem a mesterkedéseit.
1 napja látok rá arra, hogy korántsem vagyok a látszódni merés etapnak a végén.

Amikor megtudtam, hogy a Te vagy a brand egyik mentoraként szerepelhetek Homor Fatima Ismerd fel! podcast-jában, akkor fordult egyet velem a világ. Látva Fatima munkásságát és vízióját – ami annyira egyezik az enyémmel – azt gondoltam, hogy ez egy csodás lehetőség és pont abba az irányba visz, amiről álmodtam. Megerősített benne, hogy nem vagyok egyedül a világban a nagyravágyó jövőképeimmel és megláttatta velem, hogy ha hozok egy döntést, akkor érdekes módon rengeteg segítség, hasonló gondolkodású ember áramlik felém, csak mernem kell élni ezekkel.

Aztán, amikor ott voltam a podcast stúdióban, éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Szétestek a gondolataim, nehéz volt rákapcsolódni a bennem áradó flow élményre, amit olyan jól ismerek már. Nem értettem, hogy miért?! Mi zavar? Mi bajom van?

A napjaimat azzal töltöm, hogy emberekkel beszélgetek, nagyon jó kommunikációs készségem van, jól ki tudom magamat fejezni írásban és szóban is….. és mégis volt ott valami zavaró tényező, ami néha kizökkentett. Hiába volt Fatima és Boróka tökéletes beszélgetőpartner, hiába volt a téma a szívemhez közelálló, mégis amikor kijöttem, akkor úgy éreztem, rám ereszkedett egy sötét, ködszerű nyomás és eljött a világvége.

Persze, lehet mondani, hogy minden gyakorlás kérdése és ez csak egy első alkalom volt. Ez igaz is. De volt még bennem valami, ami ennél több, mélyebb, lehúzó és ezt nem tudtam megfogalmazni.

Addig figyeltem magamat, amíg megéreztem, hogy mi történt. Szintet léptem megint, újabb komfortzónán kívüli dolgot csináltam (az elmúlt időszakban már a sokadikat) és ez most újra, durván bekapcsolta a látszódás miatti félelem gombot bennem.

A fejemben suttogó cenzor persze azonnal észrevette, hogy rés van a pajzson és eljött az ő ideje. Látta, hogy most aztán lehet végre kiabálni, ordítani belül, hogy:

“Nem volt jó ez így. Miért kellett ez? Annyira biztonságos az a jó kis régi, láthatatlan élet. Ott legalább nincsenek elrontások. Miért kell ezt most tönkretenni? Miért kell ennyi mindenen változtatni mostanában? Na jó, ez most még csak egy kis lépés, nem számít. De mi lehet ebből? Nehogy már ebbe az irányba tartsunk és még a végén belejöjjünk ebbe! Amúgy is láthatod, nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan tervezted. Megint olyanról beszéltél, amiről már nem akartál többet. Ami a múlt. És azt a mondatot sem úgy kellett volna megfogalmaznod. Ennél te sokkal jobbat tudsz. Láthatod, hogy mégsem megy ez neked. Mit szól majd, aki ezt hallja? Jézusom, mekkora leégés lehet ebből. Megmondtam már, hogy ha nem csinálod tökéletesen, akkor ne is kezdj bele!”

Olyan intenzitással tört rám a nehéz, hogy még most sem épültem fel teljesen belőle.

De, mire jó az a rengeteg munka, amit az elmúlt 25 évben magamba, a tudatosságom emelésébe fektettem? Mit segít az, hogy az utóbbi évem a belső gyermekemmel való foglalkozásról szól, a kreatív blokkok oldásának kutatásával telik? Hogy teljesen más perspektívából nézek bármit, ami velem, bennem történik?

Például azt, hogy erre az önszabotáló folyamatomra egyáltalán ráláttam.
Aztán arra is, hogy ez most nem fog megállítani.
És még arra is, hogy le mertem írni.
És arra is, hogy tudom, ha már egy embernek is segítek ezzel abban, hogy meg merje tenni azt az első lépést, tudva, hogy rohadt nehéz lesz, de megéri apránként haladni, már megérte.

10 éve történt, hogy egy terápián elsírtam magamat amiatt, hogy miért-miért-és-miért jön megint ugyanaz a téma, amit már számtalanszor kiveséztünk?
Mikor ér véget ez a szenvedés?
Mikor mondhatom, hogy gyógyult vagyok és már megváltozott a működésem?
Mikor teszem le a magzati korból és gyerekkorból hozott sérüléseimet és élhetek egy “normális” életet?

Az akkori terapeutám rám nézett és ezt mondta: “Ja, ez nem így működik. Ezzel egy életen át foglalkozol. Ugyanannak a problémának mindig új rétegei jönnek elő és mindig újabb lehetőséged van vele más szinten foglalkozni. De ez azt jelenti, hogy az úton vagy és fejlődsz. Mindent jól csinálsz. Ismerd el magadnak, ahol most tartasz.”

És igen…még csak 25 éve vagyok azon az úton, amit tudatos(abb) önismeretnek nevezünk. Bár én azt gondolom, hogy születésünktől ezen járunk csak különböző mértékben látunk rá és más az önmegfigyelésünk intenzitása.

Rengeteg fájdalom, öröm és kihívás, siker ért ezen az úton. Nem azt nézem már, hogy tegnaphoz képest hol tartok és azt sem, hogy mikor jutok a végére.
Mostanában nem csak értem, hanem érzem is, hogy mit jelent az, hogy az út a fontos és nem a cél.
Mert nincs is cél.
Az is az út része.

Jó utat neked is, aki szintén itt sétálsz velem, mellettem, körülöttem: rohansz, letérsz, kúszol-mászol, küzdesz, néha visszafordulnál, de nem tudsz. Ismerd el magadnak, hogy hol tartasz most. És menj tovább!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Anya! Mit nem értesz? Meghekkeltem a korlátozást, amikor nem voltatok itthon.

Gyereknevelés vs szabad önkifejezés Lehetséges ez? Persze semmi sem fehér

Mi köze van a folyónak a VÍZiódhoz?

A folyó vize megállíthatatlan, állandó. Mondhatni folyamatosan flowban van. Hullámzik,