adminAz 5 nap vakság a kamaszkor küszöbén kiegészítő története. Erős idegzetűeknek.
Sokszor írok jegyzetet magamról, magamnak. Amikor 2024 novemberében az egyik fiam egy betegség miatt 5 napig vakon, hatalmas fájdalmakban létezett, az egy ultra nehéz időszak volt számomra is. Írtam is róla itt, dehát tudod, mert valószínűleg azon a cikken keresztül érkeztél meg ide.
Mondhatom, hogy rossz állapotba kerültem. Hosszú idő múltán, a telefonom jegyzetei között találtam meg ezt a szöveget – és nem is emlékeztem, hogy megírtam. Ebből sejtem, hogy ott egy nagyon súlyos válságot éltem át én is.
8 hónap telt el azóta és már a dolgokat kellő távolságból látom. Mégis folytak a könnyeim, ahogyan ezt a sztorit elolvastam.
Sok mindenen sikerült fordítani azóta. Mégis úgy döntöttem, hogy kiegészítem a sztorit ezzel a mélyebb és fájdalmasabb résszel, mert fontos lehet erre rálátnom a későbbiekben. A korábbi cikkem végére teszem, így nem tudhatom, hogy bárkihez eljut-e, mert egy kicsit most ezt “eldugom” a nyilvánosság elől. Azzal a céllal, hogy ha te pont rátalálsz, akkor biztosan valamiért erre van szükséged és remélem segít neked az aktuális helyzetedben, elakadásodban. Vagy erőt ad a nehéz helyzetedben.
Éreztem, hogy ez az időszak kemény lesz. Azt is tudtam, hogy megint halmozom az “élvezeteket”, mert valahogy minden november végére csoportosult.
Nyár óta benne vagyok egy terápiás folyamatban, bejelentkeztem egy Access Bars tanfolyamra, közeleg egy családállítás, ráléptem a Művész Útjára, benne vagyok egy nagyon nehéz és lezárhatatlannak tűnő, két évtizede kínzó helyzetben….normális vagyok én?:-)
Amikor szeptemberben eladtam az autót, megfogadtam, hogy az összegből biztosan megajándékozom magamat egy Access Bars tanfolyammal. Lelkesedésemben beiratkoztam a legnagyobbra. Úgy éreztem, hogy ez fordulópont lesz és onnantól más irányt vesz az életem. Hát….végülis olyasmi lett, csak teljesen máshogy, mint ahogyan képzeltem.
Hozzá vagyok szokva, hogy olyan mértékű terhelés van rajtam folyamatosan, amit sokan nem bírnának. Nagyon dolgozom azon, hogy ezen fordítsak és már ne ez legyen a világomban, de még nem megy, nem találtam meg magamhoz a megoldókulcsot. Nagyon hatékony vagyok rengeteg dologban, extra mennyiségű feladatot tudok elvégezni az átlagnál rövidebb idő alatt. Ez lehet, hogy előny. De hátrány is.
Mióta a gyerekek megszülettek úgy érzem, kicsit egyedül küzdök a világban. A második érkezésénél láttam rá – akkor még csak halványan, hogy tévedtem, amikor a gyerekvállalásról és az ezzel járó felelősség megosztásról fantáziáltam. A dolgok nem úgy alakultak, mint lányálmomban. Aztán még újabb 10 év volt, mire visszamenőleg ráláttam, hogy egy számomra mérgező kapcsolatban éltem a mindennapjaimat.
Egyszóval, nem ismeretlen számomra az, hogy lehetetlen helyzeteket oldok meg egyedül. Na, de ami múlt hét óta megy az már túlzás nekem is.
Most az ágyban fekszem. Terápiás céllal kiírom magamból az elmúlt napokat.
Mellettem egy beteg gyerek, aki 5 teljes napig tapasztalta a vakságot és olyan fájdalmakat, amiket nem tudom, hogy én valaha átéltem-e (ja, persze a szülésen kívül, de annak volt egy csodás hozadéka(i).
Másik szobában egy betegsége kezdetén lévő gyermek, aki bármelyik pillanatban felébred és akkor mennem kell hozzá.
Várhatóan közben a másik is felébred és akkor majd nem szabad kiborulnom, hogy nincs segítségem ebben soha!
Hogy napok óta nem alszom megint!
Hogy készenléti üzemmódban, ugrásra kész a szervezetem.
Hogy majdnem egy hétig kb. semmit sem ettem és ebből 4 teljes napig egy 11 éves gyerek sikítva könyörgését hallgattam, hogy “Anya! Kérlek segíts rajtam! Nagyon fáj! Miért? Miért? Miért? Mikor lesz vége?!”.
Közben határozott, biztató, megértő, szerető, erős anya voltam és itt voltam neki. Minden rezdülését éreztem. Rájöttem, hogyan segítsek neki enni, inni, közlekedni a házban. Vagy a kórházba tartva az utcán. Mikor kell szólni, ha göröngyös út jön, járdaszegély, vagy ha fordulunk, lépcső jön. Hová üljön, mi történik és mi van körülöttünk. Megértettem mi az a mondat, ami éjszaka, ha felébred lázálmából, nem tudja hol van és ki van vele, milyen napszak van, és ösztönből, vakon elindulna (ki tudja hová), segít neki és megnyugtatja. Egyszerű utasítások, pontos és gyors mondatok. “Anya vagyok. Itt vagyok veled. A hálószobában vagyunk. Éjszaka van. Alszunk. Feküdj vissza nyugodtan. Itt vagyok veled”. A végére szó szerint álmomból felkeltve is azonnal daráltam a mondatot. És ő megnyugodva feküdt vissza és aludt tovább, kezemmel a fején, szemén. Én meg nem.
Érdekes és persze fájdalmas volt megkapni egyik nap azt kívülről, hogy “ne játsszam az anyát”, és igazából jól van az a gyerek. Anyaként szürreálisnak éreztem ezt a felszólítást, a mai napig próbálom feldolgozni mit is jelenthetett🤔.
Az állítólagosan jól lévő gyermek mindeközben egész álló nap hangoskönyvet hallgatott. Gerald Durrell könyvei szóltak a fájdalmakon, mozdulatlan fekvésen át az, elsötétített házban. Az egyetlen mentsvára volt a hang, ami a könyvet olvasta és a történetek, amiket mostanra kívülről tud.
Felkelés. Nappaliba költözés. Gerald Durrell. Hosszabb rábeszélés után szemcseppentés. Csukott szemes reggeli. Tea. Jaj, én még fel sem öltöztem. Elindulok. Nyöszörgés, hogy nagyon fáj, segítsek. Visszafordulok. Gerald Durell. Bealvás. Akkor most végre felöltözök. Ja, nem mert egy gyors email. Nyöszörgés. Anya segíts! Visszamegyek. Gerald Durrell. Nem mozdulok. Mindenem fáj. Elájulok, ha nem alhatok. Szorítja a kezemet. Fésülködni kéne. Hogy lesz ebéd. Nem is vásároltam. Gerald Durrell. Miért történik ez? Meddig tart? Hagyjuk az öltözést. 2 napja pizsamában vagyok. Mindegy. Elengedem. Őrület. Anya, nagyon fáj. Csöpögtetés. Tortúra, mert nem bírja. De megcsináljuk. Megy a nap tovább. Gerald Durell. Mosni kellene. Elindulok. Anya segíts! Visszamegyek. Elengedem a mosást. Is. Nem sírok most. Segítek. Kényelmetlen, de elaludt. A feje az ölemben. Most nem mozdulhatok. Mi lesz velünk?! Nem erre kell gondolni. Hol a segítség? Nem számít most. Túl kell élnem. Mit fogunk enni? Főleg ő. Felébred. Sehogy sem jó. Gerald Durell. Csöpögtetni kell. Utálja. Sír, hogy nem akarja. Sír, hogy viszket. Sír, hogy nem sírhat, mert az is fáj. Minden rendbe jön! Segítek. Ennem kéne. Kávét inni. Hangos nagyon a kávéfőző és pont itt van, ahol most fekszik. Bevállalom. Mi ez a fény? Nagyon zavar! Anya fáj nagyon! Napszemüveg. Kényelmetlen. De jobb így. Akkor addig megiszom a kávémat, jó? Jó! Csak Gerald Durell….
Na igen. Anya vagyok. És azt hiszem van erre egy képességem. De nem esküszöm meg, hogy ha mindezt előre láttam volna, akkor is vállalnám újra. De már benne vagyok és nem adnám őket semmiért. Van empátiám ehhez az anyasághoz. És bele tudok gondolni, hogy mi kellhet ilyenkor valakinek, aki teljesen kiszolgáltatott.
Később, amikor a gyermek már valamivel jobbanlett és egyik szemét résnyire nyitva elbotorkált a saját ágyához, felmászott rá, lefeküdt és plüss állatát és foci labdáját ölelte, akkor ott álltam mellette én, “azanya”, és hang nélkül folytak a könnyeim. És ő csukott szemmel mondta: “Anya, te sírsz. Nem látom de érzem. Kiélesedtek valahogy az érzékeim.”
Kikészültem bevallom. A második kórházi kontrollnál, amikor már az orvoson is érződött kicsit a félelem, hogy mi ez és miért történik, megint zuhantam egy szintet belül, maradt a tartás kívül. Egy korhadozó épület voltam bent és egy erőd kint.
Nincs mese. Ha a gyerekedről van szó, aki ennyire beteg, akkor feladsz mindent. Én úgy képzeltem, hogy ebben mindegy, hogy anya vagy apa vagy. Ugyanúgy átérzed és ugyanolyan nehéz.
Az utolsó pillanatig azt hittem részt veszek a tanfolyamon, amit annyira vártam és ami olyan összegbe került, amit nem minden nap tudok megengedni magamnak. Aznap hajnalban felkeltem. Új reggel, új remény, hogy jobban van. Hajat mostam, elkezdtem öltözni….és akkor elszabadult minden. Sírva, szörnyű fájdalmakban ébredt. Onnantól szinte egy percre sem vehettem le róla a kezemet. Tudtam, hogy vége. Nem lesz tanfolyam. És rettegtem. Érte, miatta. Titokban, kimondatlanul.
Két nappal később megtudtam, hogy sajnos hiába a nehéz sztori, a szabály az szabály, a pénzt vissza nem kapom, elbuktam az összeget. Ott és akkor kitört belőlem a sírás, de nagyon. Tudtam, hogy ennek is van biztosan egy fontos üzenete számomra. De a belső, korhadozó padlásom addigra már egy kártyavárhoz hasonlított inkább és ott összeomlott végleg. Zokogtam. Az elvesztett lehetőségért. Az elúszott pénzért. A homályba vesző illúzióimért.
Nem kell játszanom az anyát. Organikusan és egyszerűen csak az lettem a gyerekeim születése után. Ez van❤️.
