Egyetlen címke, 30 gyerek
Furcsa mondat. Mit jelent az, hogy egy osztály rossz?
Harminc különböző gyerek. Harminc különböző történet. Harminc különböző személyiség.
Elhisszük, hogy harminc ember összesűríthető egyetlen szóban: ROSSZ?!
Címkézés elmélet, Pygmalion-hatás, Golem-hatás, intézményi stigmatizáció.
Semmitmondó szavak, pedig nagyon is valós jelenségeket írnak le.
Reménykedem abban, hogy részt vehetek olyan projektekben, ahol ezeknek a felszámolása, átalakítása vagy éppen tudatos használata a cél. És megint ott vagyunk, hogy minden valódi változás az egyénnel kezdődik. Mert amíg nem látunk rá a saját működésünkre, addig észrevétlenül adjuk tovább azokat a mintákat, amelyeket mi magunk is kaptunk.
Akikkel történik, azok számára ez egy nagyon nehéz tanulópálya. Persze attól függ, hogy ki minek éli meg és milyen támogatást kap közben. Van, akit egy életre megtör. Van, aki ezt a viselkedést normaként viszi tovább. És van, aki később éppen ebből tanulja meg, hogyan ne bánjon másokkal.
Tökéletesen megfigyelhető autoriter környezetben, alá-fölé rendelt viszonyokban. Ilyen egy iskola, ilyen egy toxikus céges környezet…ja és a család. De igaz bármilyen csoportra, ahol a kritikus gondolkodás, önreflexió és tudatosság nem tartozik a top erények közé.
Az ördögi kör
Vegyük az iskolai példát, mert azt hiszem ahhoz nagyon sokan tudunk kapcsolódni a múltban és sajnos a jelenben is.
Kutatások alapján kimutatták, hogy a tanári elvárások konkrétan képesek befolyásolni a diákok teljesítményét és viselkedését. Ha egy pedagógus hisz egy gyermekben, az gyakran látható eredményeket hoz. Ha viszont folyamatosan problémásnak, gyengének vagy kezelhetetlennek látja, annak is következményei vannak. A pozitív elvárások hatását Pygmalion-hatásnak, a negatívakét Golem-hatásnak nevezik.
Vegyük most az osztályt, mert számomra ez az egyik legdurvább példája annak, amikor egy teljes közösség válik egy címke foglyává.
Fokozatosan épül fel.
Történik néhány konfliktus, amit legtöbbször félrekezelnek.
Elkezdik mondogatni, hogy „ez a legrosszabb osztály”, ami önmagában egy általánosítás. Maga a „rossz” pedig nem magyarázat, nem kategória, nem megoldás. Főleg nem harminc gyerekre egyszerre.
Az információ körbemegy az iskolában.
A tanárok egyre több előítélettel érkeznek az adott osztályba.
Szigorúbb, bizalmatlanabb bánásmód indul.
Kevesebb pozitív visszajelzést kapnak.
Több kontrollt, büntetést, megalázást kapnak, sokszor indokolatlanul.
A diákok ezt egyáltalán nem értik. Azt érzik, hogy velük valami baj van, de nem tudják pontosan mi, mert tiszta kommunikáció az nincs.
Van, aki ellenállással reagál.
Van, aki cinikussá válik.
Van, aki szorongani kezd.
Van, aki egyre görcsösebben akar megfelelni.
Olyan is van, aki egyre többször produkál érthetetlen fizikai tünetet.
Romlik a tanulmányi eredmény.
Elvész a kíváncsiság.
Lenullázódik a tanulási vágy és az érdeklődés.
A tanulás egyre inkább kényszerré válik.
A rendszer pedig ezt bizonyítékként értelmezi arra, hogy „tényleg rosszak”. És létrejön az ördögi kör.
A kutatások szerint a negatív elvárások képesek rontani a teljesítményt, csökkenteni a motivációt és növelni a viselkedési problémákat.
Más szóval: a címke elkezdi megteremteni önmagát, amikor egy intézmény identitást ragaszt egy csoportra.
„Rossz osztály.”
„Problémás gyerekek.”
„Ezekből úgysem lesz semmi.”
Az intézményi identitás-gyár
A tanárok és akár a szülők is elkezdenek ennek megfelelően bánni velük.
A gyerekek pedig idővel már nemcsak hallják ezt. El is hiszik.
„Ha úgyis ezt gondolják rólunk, akkor mindegy.”
És innen már nem egy problémáról beszélünk, amit meg kellene oldani. Hanem egy kollektív identitásról, amit a csoport magára vesz.
„Mi vagyunk a rosszak.”
És innen már nem csak viselkedésről van szó, hanem arról, hogyan kezd egy egész közösség önmagára tekinteni.
Ez különösen erős olyan rendszerekben, ahol sok a megszégyenítés, autoriter a működés, kevés az egyéni figyelem, nagy a teljesítménykényszer és a fegyelmezés fontosabb, mint a kapcsolódás.
Sok pedagógiai kutatás hangsúlyozza, hogy az osztály hangulatát a tanári kommunikáció és az intézményi kultúra nagyon erősen alakítja.
És van egy nagyon nehéz része ennek. Egy osztály néha azért válik „rosszá”, mert rendszeresen eleve le van írva. Legrosszabb esetben szándékos lehúzás, diszkrimináció vagy megfélemlítés áldozata.
A gyerekek pedig rendkívül érzékenyek arra, hogyan néznek rájuk a felnőttek.
Minden csoport megbélyegzése elképesztően káros. Főleg gyerekkorban. Mert a gyerekekből egy napon felnőttek lesznek.
És két irányba mehetnek innen.
Vagy azt tanulják meg, hogy ez a norma. Hogy így működik a világ. Hogy a hatalommal vissza lehet élni, a címkézés természetes, a megfélemlítés pedig elfogadható eszköz. És később ugyanilyen rendszereket építenek tovább munkahelyeken, közösségekben vagy akár a saját családjukban.
Vagy azt tanulják meg, hogy ezt biztosan másképp akarják csinálni. Ez a szerencsésebb eset.
A gyerekek üres lapok. Nem ismerik a pszichológiai fogalmakat. Nem tudatosak a játszmákra. Másolás és példamutatás útján tanulnak.
Elképesztő, hogy amikor helyzetekről teljesen tárgyilagosan, címkézés nélkül beszélnek, mivel nem ismerik ezeket a fogalmakat és mintázatokat, milyen dolgok bontakoznak ki, mit hallok ki felnőttként, ismerve bizonyos személyiségtípusok felismerhető és sajnálatos tüneteit.
Ne tartsd burokban a gyerekedet!
Nagyon sokan mondják ezt:
„Ne tartsd burokban a gyerekedet. Hadd tudja meg, milyen az élet.”
Mégis milyen élet?
Miért gondoljuk, hogy a mi gyerekeinknek is szenvedniük kell csak azért, mert nekünk is nehéz volt?
Miért nem bírunk elszakadni az „így szoktuk” és a „mi is felnőttünk valahogy” mondatoktól?
Miért nem vagyunk képesek kritikus gondolkodással és a belső iránytűnk útmutatásával gátat szabni ezeknek?
Miért kell nekünk kötelezően megtapasztalandónak gondolni a szenvedést, bántást ahhoz, hogy majd egyszer hű de erős, kitartó, reziliens felnőttek legyünk. Mire jó ez az állandó balsorstudat és mártír generálás?!
Van, amikor ez pusztán egy tudattalan minta. És van, amikor szándékos.
Nem tudom, melyik a rosszabb.
Az egyik nem lát rá arra, hogy mit okoz. A másik pontosan tudja és szándékosan bánt.
A kritikus gondolkodás nem lázadás
Ezért tartom mindennél fontosabbnak, hogy a gyermekeinket kritikus gondolkodásra és kommunikációra tanítsuk. Olyan embereket kell nevelnünk, akik felismerik, amikor egy rendszer rosszul működik és nem félnek jelezni. Akik nem vakon alkalmazkodnak, hanem kérdeznek, gondolkodnak és felelősséget vállalnak.
Egy jól működő rendszernek nincs mitől félnie a kérdésektől. A kérdések nem rombolják a bizalmat. Éppen ellenkezőleg. Lehetőséget adnak arra, hogy valami jobban működjön. Ha egy rendszerben a kérdezés káros, büntetendő, akkor ott nem a kérdéssel van vélhetően a gond.
A kritikus gondolkodás nem engedetlenség.
Nem lázadás.
Nem tiszteletlenség.
Születésüktől fogva nagyon fontos eszközöm, hogy a gyerekeimnek megtanítsam, a felnőttek NEM tévedhetetlenek. SŐT! Meg kell tudni különböztetni, hogy mi az, ami rendben van és mi az, ami nem. Nem alá és fölérendelt viszony kellene, hogy legyen gyerekek és felnőttek között. Hanem párbeszéd, tiszta kommunikáció, értő figyelem.
Példamutatáson keresztül rengeteg, milliószor fontosabb dolgot lehetne tanítani, mint a tárgyi tudást. Mert az egy gombnyomással elérhető ma már. De a soft skillek nem ilyenek.
Reméltem, hogy az én gyerekeim már más környezetben nőnek fel. Talán majd az ő gyerekeik…
Szebb lenne a világ, ha mindenki saját magával kezdene foglalkozni és azzal a céllal létezne, hogy biztonságosabb legyen mások és önmaga számára.
Mert jelenleg tele van a világ időzített bombákkal. Csak ezek nem fizikailag gyilkolnak, hanem lelkileg.
És nem is tudom melyik veszélyesebb…amelyik szándékosan csinálja vagy amelyik semennyire sem lát rá, hogy mit csinál.
