Írok, de vajon miért?

Talán igazán sohasem gondolkoztam el ennek a miértjén. Sem a hogyanján, ha már itt tartunk.
augusztus 25, 2023

Írok, mert mindig is írni akartam. Mert van mondanivalóm. Mert szórakoztat az, ahogyan a szavak mondattá és aztán mondanivalóvá, tanulsággá, kerek egésszé fogalmazódnak. Mert ez az én legerősebb kifejezési formám. Mert szeretnék pozitív hatást gyakorolni a világra. Mert úgy érzem más perspektívát tudok mutatni, adni. És kapni is egy-egy írásom által.

Mert az írás az önkifejezés egy erős módja, a terápiás hatásairól nem is beszélve. Soha nem tanultam, hogy hogyan kell írni. Mármint iskolán kívül…ahol valljuk be nem kimondottan a kreatív írást gyakoroltuk és az inspiráció sem igazán érkezett meg (legalábbis nálam).

Írtam, mert kellett.

  • Fogalmazásokat. Szabályszerűen: bevezetés, tárgyalás, befejezés.
  • Jegyzeteltem tanfolyamokon, iskolákban. Rengeteget és szépen.
  • Puskát írtam az egyetemen. Lényegre törőt, könnyen használhatót😂 .
  • Vezettem jegyzőkönyveket a munkahelyeimen. Érthetőt, strukturáltat.
  • Írtam sajtóanyagokat. Magyarul, angolul.
  • Blog cikkeket, hírleveleket és posztokat. Az aktuális munkáim kapcsán.

Mondták mindig, hogy jól fogalmazok. De ennyi és nem több. Rengeteget olvastam. Nagyon sokat. Mindenfélét, amit otthon találtam és amit a kezembe adtak gyerekkoromban. Regényeket, krimiket, történelmi ihletésű könyveket, élettörténeteket, pszichológiai és önismereti szövegeket.

Középiskolás koromban a családban Vavyan Fable őrület volt. Alig vártuk, hogy megjelenjen egy új könyv és kivárjuk, hogy ránk kerüljön a sor az olvasással. Sokan nem szerették ezt a stílust, meg elmondták, hogy az összes Fable könyv egy kaptafára készült. És persze nem egy szépirodalom. Én viszont ezeket olvasva láttam meg először, hogy létezik az egyedi stílus az írásban. Lehet humort, cinizmust, meghökkentő dolgokat, kitalált szavakat is leírni egy könyvben.

Hétköznapi nyelven, úgy, hogy közben szórakoztat és elgondolkoztat egyszerre. Olyan életszerűnek éreztem az egészet….na persze mit tudtam én akkor az életről? 🙂

Az anyukám már nagyon korán mondogatta nekem, hogy könyvet kellene írnom, bár ezt akkoriban csak viccnek gondoltam és nem igazán értettem miért ismételgeti ezt a számomra teljesen szürreális dolgot.

Aztán, úgy 20 éve egy nagyon kedves barátommal beszélgetés helyett írásban osztottunk meg egymással hétköznapi, velünk történt eseményeket. Mindketten egyformán jól írtunk, így könnyű volt létezni ebben a közös, kitalált világban. Szórakoztató volt ez a rendhagyó kommunikáció. Vicces, kreatív és nem volt tétje. Nem tudatos, de mégis fontos cél volt, hogy úgy írjunk, ahogyan beszélünk, saját szavaink, kifejezéseink voltak, szerettük egymást olvasni. Könyveket, zenéket, filmeket mutatott, amik újfajta élményeket adtak nekem. Filozofikus beszélgetéseinket ugyanúgy imádtam, mint az alkoholos állapotban folytatott eszmecseréinket😎.

Ő volt az, aki tudatosította bennem, hogy jól írok és bátorított is volna, hogy ezt intenzíven gyakoroljam. De még akkor ez csak egy játék volt nekem és nagyon nem voltam készem ezt megosztani a külvilággal. Szerettem azt a korszakot, nagyon inspiráló volt, biztos, hogy kulcsszerepe van abban, hogy most itt tartok.

Egyébként egyfajta íráskényszerem mindig volt. Ezt minden időszakban máshogy éltem ki. Az esküvőszervezéssel, dekorációval kapcsolatos blog cikkeimben, saját szülésélményemben, első gyermekem mini kori epizódjainak megörökítésében, majd egy direkt neki írt mesekönyvben.

Az akkori közvetlen környezetem ezt a képességemet mérsékelten díjazta, így aztán visszajelzés híján lassacskán abbamaradt az írás és jöttek a megszokott hétköznapok.

Egy-egy nagyobb fájdalmamat továbbra is kiírtam magamból, de leginkább már nem is mutattam meg senkinek, mert úgy éreztem nincs hatása. A végére aztán már sem erőm, sem energiám, sem kedvem nem igazán volt írni….de a belső, „lelki-blogolás” az folyamatosan ment a fejemben. Bármit láttam, hallottam, éreztem, gondoltam, annak a történetét fejben megírtam. De fizikai formában ezek sosem jöttek ki belőlem.

Hát igen. Néha nagyon sok év és rengeteg negatív hatás kell ahhoz, hogy végre merjünk önmagunk lenni és azt csinálni, ami igazán szívből jön. Eleinte csak kisebb jelzések jönnek. Aztán egyre erősödnek a látszólag kívülről jövő behatások. Végül már elviselhetetlen lesz a helyzet és a nehézségek olyan sora szakad ránk, hogy akkor ott valamiért megtörik a jég (vagy inkább az egó) és végre változtatunk. De ez már a harmadik rész témája lesz.

Pár éve egy kisebb cég menedzsmentjébe kerültem, ahol napi szintű játszmák, tévhitek, korlátozó hiedelmek között lett volna feladatom fenntartani/kialakítani a pozitív szemlélet(em)et, más perspektívát mutatni, modernizálni, átalakítani.

A verbális kommunikáció hiába az erősségem, a sorozatos ellenállást, támadást, meg nem értést bukásként éltem meg többször is. Volt több meghatározó sikerem, de alapvetően romokba dőlt bennem sok minden abban az időszakban. Persze az is igaz, hogy ez indított el végre az utamon. Akkor tört fel elemi erővel újra az írni-akarás.

Szerettem volna megértetni magamat, a gondolataimat, a céljaimat, a szándékaimat…úgy éreztem a szavak, tettek mind félremennek és ez bevallom kétségbeejtett. Folyamatosan fogalmazódtak és gyűltek bennem a témák, de nem tudtam, hogyan adhatnék teret annak, hogy ezek kiáradhassanak belőlem.

Aztán egyszer csak nagyon beteg lettem és – mai napig érthetetlen módon – lázasan, teljes gyengeségemben, covidosan írni kezdtem. Megírtam a cég “kézikönyvét”, lejegyeztem a történetét, küldetését, értékeit, vízióját, a brand alapjait, fontosságát, a célokat és a saját szerepemet ebben az egészben. Napokig írtam, amíg azt nem éreztem, hogy teljes egésszé formálódott és ezáltal valahogy távozott is belőlem a feszültség egy része. Amikor készen lett, egy kicsit azt éreztem, hogy ezért lettem beteg. Hogy ezt a sok jót kiírjam végre magamból.

A kis könyv kötelező olvasmány lett cégen belül. Hatalmas gyógyulás volt nekem az, amikor az írás által többen megértették a céljaimat, szerepemet és jövőképemet, tisztázódtak a félreértések és rengeteg jó hangulatú, pozitív beszélgetést tudtam ezáltal kezdeményezni.

Ez az egész folyamat egy hatalmas feloldás, nagyobb győzelem volt számomra…..a vesztes csatában. Továbbra is azt mondom, hogy nem csak úgy véletlenszerűen történnek az emberrel a dolgok és nagyon is jó oka volt annak, amit ott átéltem, de ez csak most, utólag állt össze a fejemben. Ugyan ez a hullámvölgyekkel teli időszak az amúgy is megviselt idegrendszeremet eléggé megtépázta és újabb terápiával zárult, de nem bánok semmit.

Enélkül nem került volna az életembe egy medzsik-gyáros, imposztor szindróma-gyógyító csodalény: Kunigunda Zsófia Csurgai és a Kunido Vibe jövőteremtő programja 🤩🙏❤️.

A 10+ hetes jövőteremtő program egy könnyekkel és nevetésekkel teli biztonságos tér volt, ahol visszakaptam a hitet magamban és hatalmas löketet, erőt ahhoz, hogy merjek látszani és osszam meg a külvilággal az érzéseimet, gondolataimat. És akkor belevágtam. Az eredmény megrázóan pozitív volt.

Az élet szövete nagyon kiszámíthatatlan. Meg sem kell próbálni megfejteni. A cég, ahol a korábban említett fájdalmas kihívásokat éltem át, egyben az a hely is volt, ahol egy csoda is történt velem. Megismerkedtem valakivel, akivel a legellentmondásosabb kapcsolatom volt eleinte, akit a leginkább látni sem akartam, akivel a legtávolabb voltak a világnézeteink és mégis….idővel meghallotta, megértette, amit mondani szerettem volna. Megvizsgálta, hogy lehet-e igazság abban, amit mondok, meglátta az újító, jobbító szándékaimat, céljaimat és rálátott saját korlátait, tévedéseire, meglátott egy másik, fejlődés felé vezető utat. És végül elhatározta, hogy változni, változtatni akar.

Ellenségből a legnagyobb sikeremmé és támogatómmá vált. Hihetetlen volt ez a fordulat, amit nála láttam. Élő példája volt annak, hogy milyen erős inspirációt adhatok másoknak az életük megváltoztatására.

Sosem gondoltam volna, hogy végül ő lesz az, aki minden erejét bevetve arra inspirál és inspirál a mai napig, hogy írjak. Ő az én kritikusom és támogatóm. Ő hallgatja, ha sírok, ha nevetek, ha ideges vagyok, ha félek és ha megijedek. Ő az Első Olvasóm, bármit is írok….mondjuk úgy, hogy a CsendesTársam, akinek az őszinte véleményére mindig számíthatok.

Ő ült mellettem az éjszaka közepén az első, publikus írásom enter gombjának megnyomásakor és fogta a kezemet, csendben kivárta míg kisírom magamat és aztán csak azt mondta: és most akkor nyomd meg a gombot…minden rendben lesz. Aztán tényleg rendben is lett🙂.

Ezzel le is zárulhatna a történetem, de nem zárul, mert egy új perspektíva nyílt előttem. Ezt pedig szintén az életemben jelen lévő segítőimnek, barátaimnak és a tőletek jövő visszajelzéseknek köszönhetem.

Egy barátnőm – aki évtizedek óta inspirátora és katalizátora is kicsit az életemnek -, akinek a gondolatai nagyon sokat jelentenek számomra és aki nagyon lát engem, rávezetett arra, hogy mi a legkézenfekvőbb, szívemhez legközelebb álló dolog, amivel a legérdemesebb foglalkoznom, amivel a legnagyobb hatást tudom a világban kifejteni a magam szintjén és ami számomra is boldogságot és elégedettséget hoz: AZ ÍRÁS.

Triviálisnak tűnhet az esetemben. De sokszor a legkézenfekvőbb megoldás ott van a szemünk előtt és mégsem látjuk. Így voltam ezzel én is. Most viszont már nem csak a víziót látom, hanem az oda vezető utat is, amit jó ideje nagyon kerestem magamban, de tudtam, hogy majd kirajzolódik szép lassan.

Hát, ez az én írásomnak az EDDIGI története és a legjobb rész most következik!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

A Művész Útja az életemben…

"Nem-nem, hogy is lenne nekem magamra 12 hetem, megőrültem én?!

Sírjon csak az a gyerek!

Olyan érdekesen működik az agyunk. Vannak bizonyos fogalmaink velünk történő