Az írás-para

Közgazdasági szakközépiskolába jártam.  Két évig gépírást is tanultunk. Erika írógépeken. Kattogtatott a tanár, ütemre róttuk a betűket, egyszerre, ritmusra, nem lehetett felfogni, hogy minek.
október 23, 2023

Nem tudok írni, ez sosem ment nekem.
Nem szeretek írni, már az iskolában is utáltam.
Csúnya a kézírásom és frusztrál is, ha valamit kézzel kell írnom.
Ezer éve nem írtam kézzel, nincs is már a mai világban jelentősége, időpazarlás az egész.

És mi van ha mindez nem igaz? Mi van ha ezek csak önkorlátozó perspektívák?

Vajon miért éreznek sokan hatalmas ellenállást az írás kapcsán? Ennyire nagyon távol áll a világunktól? Ennyire nem lenne természetes? Ennyire nincs rá szükség?

Vagy inkább ennyire megutáltatják velünk az iskolában? Ennyire nem magyarázza el nekünk senki az írás terápiás hatását? Ennyire szabotáljuk magunkat, hogy ami ilyen egyszerűen segíthetne nekünk az önismeretben, életben, azt tudat alatt teljesen elutasítjuk?

Persze könnyű nekem mert már az iskolában is imádtam írni. Szerettem ahogyan a betűk formálódnak, kerekednek, mintát képeztek a papíron. Szerettem a papír illatát. A ceruzákat. A füzeteket. Az emlékkönyveket.

De nem szerettem a kényszerű fogalmazásokat. Az értelmetlen olvasónaplókat. Az egyetemen azt a mérhetetlen mennyiségű puskát, iszonyú mennyiségű jegyzetet.

Közgazdasági szakközépiskolába jártam.  Két évig gépírást is tanultunk. Erika írógépeken. Kattogtatott a tanár, ütemre róttuk a betűket, egyszerre, ritmusra, nem lehetett felfogni, hogy minek. A legjobb az volt, amikor Zsuzsa néni jó kedvében volt és betett egy techno számot, mi meg csak írtunk-írtunk….és mondtuk magunkban, hogy “Alaptartás! asdf….jklé…köz….asdf….jklé”. Kinek van meg ez? 🤣

Amikor a középiskolából az első munkahelyemre kerültem, akkor már volt az irodákban számítógép, betárcsázós modemmel internet. Hiába tanultunk két évig gépírást az iskolában, nem tudtam használni a gyakorlatban ezt a tudást és nem is akartam, mert utáltam! 

De ott volt a ritmus a kezemben, a begyakorolt mozdulatok az idegpályáimban.  Mégsem vettem elő, mert kényelmetlennek éreztem a tartást, folyton oda kellett néznem a billentyűre, több betű helyére nem emlékeztem. Így aztán két ujjal pötyögtem be a leveleket, szerződéseket az átlagnál ugyan gyorsabban, de mégis nagyon kényelmetlen megoldás volt ez.  Közben szidtam magamat belülről, hogy miért nem használom, amit tanultam. Minek voltam olyan béna, hogy nem tanultam meg rendesen. Ismerős belső monológok?!

Emlékszem tökéletesen a pillanatra, amikor végképp nagyon mérges lettem, hogy nem használom a tudásomat pedig lehetne és döntést hoztam: akármilyen nehéz is, gyakorlatba hozom magamat és nem nézek a kezemre, nem veszem le az alaptartásról az ujjaimat, ha addig élek is 😊. Iszonyatos küzdelem volt az eleje, hatalmas feloldódás, ami utána jött. 

Csodák csodája, napok alatt megtörtént a varázslat. Már csak azt vettem észre, hogy folyékonyan írok és a hibákat az ujjaimban érzem. 

Azóta eltelt majdnem 30 év és mondhatom, hogy napi szinten így írok. Nagyon sokan rácsodálkoznak a sebességre, ahogyan gépelek. Szinte a gondolataimmal párhuzamosan írok. Vagy legalábbis majdnem olyan gyorsan, ahogyan beszélek. És nagyon hálás vagyok a 20 éves énemnek, hogy ekkora tudatossággal és kitartással pár nap alatt ilyen nagy dolgot tett értem, a jövőm egyszerűsítéséért. Pedig garantáltan fogalma sem volt róla akkor, hogy ez ilyen horderejű dolog lesz az életünkben😊. 

HOGY MI A KONKLÚZIÓ?: Utáltam, nem ment, de volt a kezemben egy kihasználatlan eszköz, döntöttem, használtam, megcsináltam, rengeteget tett hozzá a munkámhoz és a napi feladataimhoz, mondhatni átalakította a jövőm egy részét és rengeteg előnyhöz juttatott.

MOST AKKOR NÉZZÜK AZ ÍRÁST! Levezessem vagy már úgyis érted?❤️ Megtanultunk írni…ki vidáman, ki kínkeservvel a tanítási módszerektől és az elszenvedett abúzus, leértékelés mértékétől függően (de ezeket most hagyjuk). 

Igaz senki sem mondta el mi mindenre lehet majd ez jó nekünk. De itt van velünk a tudás. Felhasználhatnánk arra, hogy könnyebbé tegyük az életünket. Van ebben egy kényelmetlenség, mert bele kell jönnünk, gyakorlatot kell szereznünk valamiben, amit esetleg utáltunk mindig, amit értelmetlennek, szükséges rossznak tekintettünk. Amiért esetleg bántottak minket. 

Mi lenne, ha MOST hoznánk egy döntést és adnánk magunknak egy kis időt, hogy hátha tényleg jobb lesz ettől nekünk? Mi van, ha lehet az életünk – akár ezáltal is – könnyedebb? Mi van, ha nem is olyan nehéz az a napi pár oldal? Mi van, ha a jövőnket változtatja meg?

Mi van, ha pont nem számít a szépírás, a helyesírás? Mi van, ha garantáltan senki sem fogja a munkánkat leértékelni? Mi van, ha meg sem kell mutatnunk senkinek, sőt nekünk sem kell visszanéznünk amit leírtunk? Mit teremthetne nekünk, ha naplózni kezdenénk? Te mit gondolsz?

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Pizza, Kávé, Milánó

“Minden év csak ugyanolyan lesz, ha te nem változol.” Tavaly

Sírjon csak az a gyerek!

Olyan érdekesen működik az agyunk. Vannak bizonyos fogalmaink velünk történő