Az elmúlt időszak hatalmas letisztulás volt és érzem, hogy ez nem állt meg, folyamatosan történik. Próbára tesz mindenben, amivel egész életemben küzdöttem: bántalmazás, áldozati szerep, igazságtalanság, láthatóság, halogatás, engedély a kreativitás és siker megélésére, önbizalom = önszeretet.
Kettős érzésem van folyamatosan: május óta egyrészt újra kapok levegőt és érzem, hogy végre szabadon alkothatok, keretek nélkül hozhatom létre, ami mindig bennem volt és ettől van egy újfajta könnyedség mindenen. Ez nagyon izgalmas.
Másrészt ott rezeg bennem, hogy miért történik már megint ez velem? Mikor lesz ennek végre vége? Miért esek bele folyton ugyanabba a gödörbe?
De vajon ugyanúgy estem bele megint?
A napokban volt egy csodás megélésem, amihez foghatót még azt hiszem nem éreztem. Vezettem és ilyenkor mindig új gondolatok, érzések jönnek fel bennem.
Gondolkodtam az elmúlt napok, hetek, hónapok eseményein és azon, hogyan függnek ezek össze gyerekkori vagy korábbi fájdalmas élményeimmel és milyen hasonló életeseményekre fűzhetők fel.
Jött is a láncolat.
Láttam magamat, ahogyan más-más helyeken, emberekkel, szituációkban ugyanezt az érzést élem meg. És csak hagytam, hogy érezzem, amit ezek felhoznak bennem.
Villogtak a képek és váratlan érzés kerített hatalmába: a düh, csalódottság és értetlenség helyett életemben először hálát éreztem. Hálát azok iránt, akik vállalták, hogy segítenek az utamon. Hogy akadályokat gördítenek elém. Hogy korlátozni próbálnak. Hogy kihasználnak. Hogy bántanak. Mert valójában ezzel nekem lehetőséget adtak a fejlődésre, az erőim összegyűjtésére, a még nagyobb alkotásra, a határaim szétfeszítésére és a robbanásszerű növekedésre, a végtelen belső erőm megtapasztalására.
Ezek most visszaolvasva nagy szavak. Ha olvasnám, azt mondanám”…persze-persze….spirituális bullshit. Önátverés”.
(Tökéletes példa a belső kritikus hangjára a fejünkben. 🤣)
Na, de nem ért véget a sztori, mindjárt lesz ez még durvább is!
Csak azon imádkoztam, hogy most ne ütközzek össze senkivel…
Ott ültem az autóban és folytak a könnyeim, mert egy belső kép jelent meg előttem: láttam magamat. Növekedtem és az univerzum egy gömbként volt a kezembe, majd belém olvadt és már nem volt ő meg én, csak mi.
Az Árpád-híd közepén, a legnagyobb dugóban azt sem tudtam hol vagyok, mi történik velem és mi ez az érzés. Csak azt tudtam, hogy valami csoda van éppen születőben bennem.
A megmaradt tudatommal, a könnyeimen át, azon imádkoztam, hogy csak most ne ütközzek össze senkivel, mert azt sem tudom hol vagyok.
Talán most kiléphetek a megszokott köreimből. Mert rengeteget tettem érte, már így is annyi mindent másképpen csináltam az elmúlt években.
Annyi módon léptem túl magamon. Láttam a problémát, de szembenéztem vele és fókuszáltan rajta tartottam a figyelmemet. Mert a gödör szélén még tudatlanul csúszott meg a lábam, de miközben zuhantam, már pontosan tudtam hol vagyok és mi történik. De nem az a fontos, hogy hová kerültem. Hanem az, hogy eldöntöttem maradok. Saját választásomból. És most végre nem azt várom, hogy más mentsen ki belőle, hanem összeszedem az erőimet és kisétálok, amikor úgy érzem eljött az idő.
Bénáztam és vissza-visszacsúsztam közben? Igen!
Tudtam róla és konstatáltam, amikor ez megtörtént? Igen!
Küzdöttem? Igen!
Elismertem közben az apró sikereimet? Igen!
Egyedül csináltam? Nem teljesen.
Egyrészt csak támogató embereket tartottam meg magam mellett, akikkel nyíltan tudtam beszélni és akik nagy érzékenységgel támogattak az úton, mert a változás mindig sérülékenységgel is jár együtt. Fontos a megtartó erő, amikor a bizonytalanság mezsgyéjére lépünk. Vonzó tud lenni a jól ismert mocsár és fájdalom, amikor mellette ott van a kiszámíthatatlan és félelmetes ismeretlen. Könnyű ilyenkor visszafordulni és ezt most nem kockáztathattam.
Másrészt tudtam, hogy segítségre van szükségem és hajlandó voltam élni vele. Életemben először láttam rá az első pillanattól, hogy miben vagyok és terápiás környezetben, mondhatni felügyelet alatt, inkubátorban csináltam végig az elmúlt időszakot.
Könnyű volt? Nagyon nem!
Tele volt kis lelki halálokkal, rengeteg sírással, magammal való küzdelemmel. Olyan volt az egész, mintha egy mélyen kitaposott, erősen megszilárdult, mély árokból ásnám ki magamat és próbálnék új utat vágni mellette. Néha már úgy tűnt sikerül, akkor beomlott és elmosódott a két árok közti fal. Máskor meg nem volt erőm már ásni és ott ültem az árokban az erőmre várva. De olyan is volt, hogy szárnyaltam és rengeteget haladtam az új út-töréssel:-)
De most ott volt a humor is. Egy-egy alkalommal, amikor éppen “elbuktam” és visszaestem a megszokott kis árkomba, akkor leporoltam magamat és őszintén nevetve csak annyit mondtam: “Már megint megcsináltad, ugye? És jött is a vidám válasz: Igen, de nem baj, majd legközelebb!”
Más vége lett a történetnek, mint szokott
Aztán egy ponton megéreztem, hogy elég a játékból, mert már ez nagyon nem az én utam.
Olyan világosan láttam ezt, mint még soha.
Olyan élesen érzékeltem, ahogyan a helyzet eléri a határaimat, mint még soha.
Olyan gyorsan védtem meg őket, mint még soha.
És ez nekem hatalmas eredmény.
Nem hiszem, hogy itt a körforgás vége. Az életfeladatnak mindig vannak új, nem várt rétegei, amik időről-időről beköszönnek, hogy
“Helló! Hogy vagy? Most hogy reagálsz? Változtál? Szuper vagy! Csak gondoltam rajtaütés-szerűen benézek. De a biztonság kedvéért máskor is. jövök Persze váratlanul. De ne aggódj, csak azért csinálom, mert fontos vagy.”
