Nekem Bali…

Élénken él bennem az élmény, amikor pontosan 15 éve, Bali szigetén meghoztam a döntést: eljövök a munkahelyemről és beleugrok a semmibe.
október 6, 2023

Élénken él bennem az élmény, amikor pontosan 15 éve, Bali szigetén meghoztam a döntést: eljövök a munkahelyemről és beleugrok a semmibe. Hatalmas lépés volt ez nekem, akinek mindig fontos volt a függetlenség és sosem tartottam azt elképzelhetőnek, hogy „lady of leasure” szerepkörben tetszelegjek. Mégis megtörtént. Több oka is volt.

Egyrészt a munkámat a Wizz Airnél nagyon stresszesnek éltem meg és egy iszonyú intenzív 5 év volt mögöttem. 

Másrészt pedig otthon is nyomás nehezedett rám. Egyrészt szerettünk volna gyereket, de valahogy nem jött össze és a stresszes hétköznapok ezt nem segítették elő. És hát…mondjuk úgy, hogy kimondott igény volt felém, hogy inkább ne dolgozzak és legyek otthon, mert az „mennyivel jobb” és egyébként is….- de erről talán majd máskor.

Csodálatos utazásokra mentünk, a világon sok helyen jártunk. Gyönyörű szállodák, romantikus tengerpartok, érdekes programok. Szerettem azt az életet és rengeteg jó érzés kapcsol hozzá, bár sokszor küzdöttem egyfajta belső magánnyal, meg nem értettséggel, lelki viharokkal, de a bennem zajló érzésekről inkább nem akartam tudomást venni. Egy idő után profi szinten tudtam ezeket elnyomni és így idővel mindig minden újra olyan csodásnak és idillikusnak látszott. Ami néha az is volt….máskor meg nagyon nem.

Emlékszem rá, hogy ezek a számomra szörnyű belső viharok mennyire eltörpültek akkor, amikor a luxus mellett párhuzamosan létező szegénységet és nélkülözést láttam. Sokszor el is szégyelltem magamat, hogy a párkapcsolati nehézségeimen, belső magányomon kesergek, miközben máshol nagyon más szintű problémákkal küzd a világ.

Nagyon emlékszem, hogy Balin éppen hol jártunk és miket éreztem akkor, amikor megszületett bennem az a nagyon erős döntés, hogy ha visszamegyünk Budapestre, akkor itt a vége, felmondok.

2008. augusztusában jártunk először a szigeten. Éppen ünnep volt és mindenhol erre készültek. Bambuszból font díszekkel dekorálták az utcákat, házakat. Kis falvakban jártunk, láttuk a körülményeket, ahogyan élnek. Azt, hogy egy sötét kis házban egy robogó és egy nagy képernyős tv társaságában mennyien élnek együtt. Milyen rengeteget dolgoznak. És milyen kevés pénzért. És az én beszűkült európai agyammal olyan nehéz volt elképzelni, hogy emellett tényleg őszintén jól tudják érezni magukat.

Ezzel szemben mi egy luxus szállodából léptünk ki aznap reggel…óriási volt a kontraszt. Láttuk azt a csodát, ahogyan az élethez állnak. Az őszinte kedvességüket, a boldogságukat a (fizikai) szegénységben. Az összetartást. A folyamatos mosolyt az arcukon. A hitet és bizalmat az élet irányába. Azt, ahogy megadják a módját az ünneplésnek a nélkülözésben is. Lenyűgözött ez a kettősség, amit ott naponta átéltem és nem is igazán tudtam mit kezdeni vele.

A sofőrünk – Guna – elvitt a saját falujába, olyan körülmények közé, amit addig elképzelni sem tudtam. Amikor már muszáj volt kimennem pisilni – mert volt a házban „wc”, akkor emlékszem majdnem sírtam, hogy ezt én nem bírom megcsinálni. De muszáj volt, nem volt opció, hogy kimegyek a kertjükbe és majd a bokorban intézem ezt a szükségletemet.

Mindeközben óriási szeretettel és kedvességgel vettek minket körül. Megvendégeltek minket, rengetegféle ételt, gyümölcsöt tettek elénk és amikor kiderült, hogy a mangosteen a kedvenc gyümölcsünk, akkor elvittek egy hatalmas fához és onnan egy szemeteszsákba hatalmas mennyiséget szedtek nekünk. Cserébe nem kértek semmit, nem fogadtak el semmit és ez elképesztő élmény volt.

Sétáltunk az utcán, be lehetett menni a kis házak közé is, megnézhettük az egyszerű életek színterét. Sokszor éreztem magamat ettől furcsán. El is mondtam Gunának, hogy ez mennyire zavar engem. Ő  meg elmagyarázta nekem teljes nyitottsággal és jókedéllyel, hogy értsem meg, ők ebből élnek, ha mi itt vagyunk, nekik abból van bevételük, ne érezzem magamat rosszul attól, hogy mi egy más világból jövünk, más anyagi lehetőségekkel. Sokszor a könnyeim folytak a sztoriktól, vendégszeretettől, élethez való hozzáállástól. 

Aztán már egy másik falu utcáján sétáltunk. Pont itt, ami a képen is látszik. Gyönyörű volt a hatalmas, lelógó dekorációk sokasága az utcán, teljesen lenyűgözött a látvány. És akkor belémhasított az érzés, hogy ha ők ezzel a mentalitással boldogok tudnak lenni, nem rohannak, nem stresszelnek, csak egyszerűen a MOSTban élnek, elfogadják a sorsukat, akkor mit akarok én a hétköznapi problémáimmal, stresszes munkahelyemmel, semmi kis lelki problémáimmal, európai életemmel.

Miért nem hagyom én is, hogy történjen, aminek történnie kell és adom át magamat a sorsnak, Univerzumnak, életnek…vagy bárminek, aminek hívni akarom. Ez egy csodás érzés volt, felszabadító. Úgy jöttem vissza, hogy teljes szívemből azt éreztem, új életet kell kezdenem. Így aztán szeptemberben felmondtam.

Kétszer jártam Balin és elmondhatom, hogy rabul ejtette a szívemet valamiért. Azóta is vágyom vissza és idén elhatároztam, hogy a vágyakozásomat lecserélem egy tudatos teremtésre.

Most ebben a pillanatban még nem látom a módját, hogy hogyan, de hagyom, hogy az Univerzum meglepjen egy nem várt fordulattal, 15 év után visszatérhessek és a gyerekeimnek is megmutathassam azt a csodát, ahol egyszer régen megfordult velem a világ.

Az már biztos, hogy lesz miről beszámolnom, amikor ez bekövetkezik!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Mindig kell, hogy legyen egy első…

Tegnap életem első podcast felvételén jártam és amit közben és

Anya! Mit nem értesz? Meghekkeltem a korlátozást, amikor nem voltatok itthon.

Gyereknevelés vs szabad önkifejezés Lehetséges ez? Persze semmi sem fehér