November 1. margójára

november 1, 2023

2023. november 1. Elvileg névnapom van, gyakorlatilag nekem a névnap intézménye kicsit kimaradt és bár a sajátom napját nagyjából tudom, de itt meg is áll a tudományom. Ez az a nap, amikor biztosan mindig eszembe jut az én saját utam a halállal kapcsolatos eddigi megéléseimről. Az utam, ami ha akartam, ha nem mindig közelebb és közelebb vitt az elmúlással való kapcsolódáshoz. Nem vagyok még mindig teljesen rendben a témával és azt gondolom, hogy ennek sok oka lehet. De haladok ezen az úton is. Talán ma egy jó alkalom van arra, hogy ezt megörökítsem. 

Én olyan helyre születtem, ahol állatokat tartottak. Tyúkokat, malacokat, kacsákat, még pávákat is 😊. Ovis koromban egyszer nyulakat kaptunk és mi nagyon örültünk, elhittünk, hogy azok a mi nyuszijaink. Bár nem emlékszem annyira erős kapcsolódásra velük, mégis az élénken él bennem, hogy egyszercsak eltűntek. Kérdeztük, hogy hol vannak, mondták, hogy elszöktek. Szomorú voltam, de akkor még nem ragaszkodtam dolgokhoz talán annyira. És akkor megláttam a nyári konyhában egy tálcán az ebédhez való húsokat és kérdeztem mi ez. Én úgy emlékszem, hogy a válasz az volt, hogy nyúlhús…. és akkor az nagyon fájt nekem. Nem tudom, hogy mi fájt jobban. A hazugság vagy amit láttam.  

Minden évben disznóvágás volt. Azokon a napokon, amikor Rezsőkéből és Dezsőkéből kolbász, meg miegymás lett, befogott füllel feküdtem reggel az ágyamban és undorodva mászkáltam az udvaron felállított asztalok között. Élénken emlékszem a visításra, arra, hogy azt vártam, hogy csak gyorsan vége legyen. A pörzsölés hangjára, a szagokra. A házban a földre lerakott papírokon a véres-sáros-koszos lábnyomokra.  Aztán a padláson lógó kolbászokra.  

A halál és az elmúlás szele érintett meg, ahogyan az egy gyereket érintget kiskorában. Kicsit távolról, mégis közelről, felkészítve arra, amikor először találkozik majd a ténnyel és gondolattal: tényleg mindannyian meghalunk egyszer. Azért nehéz téma ez a nyugati kultúrában, mert sokszor tabuként kezeljük. És ezért sokkal jobban félünk már a körülményeitől is, mint kellene. Én is így voltam ezzel mindig. Ha balesetet láttunk, az anyukám egyből ránk szólt, hogy ne nézzetek oda! Ha fájdalmunk volt azt hallottuk, ne sírj, majd elmúlik! Ha vérzett a lábunk garantáltan azt mondta a Mama, hogy “katonadolog”, majd elmúlik. Amikor két kutyánkat is elaltatta az állatorvos, minket beküldtek a házba. Ez volt a természetes, ezt tanultam meg. “Nem kell foglalkozni még nektek ezekkel a dolgokkal!” Aztán szerencsére még a saját gyerekeim születése előtt rájöttem, hogy én ezt (is) nagyon máshogy fogom csinálni.  

Emlékszem rá, hogyan találkoztam gyerekként az első olyan halálesettel, ami egy életre megváltoztatott bennem mindent. A nagymamám egyik barátnőjének az iskolás fia belefulladt a Balatonba és meghalt…amikor ezt meghallottuk felfoghatatlan volt számomra a gondolat, hogy egy gyerek is meghalhat. Tudom, hogy ez egy visszatérő gondolatom volt, amivel folyamatosan próbáltam magamban megküzdeni és évről-évre, amikor szokás szerint november 1-én kimentünk a temetőbe és végigjártuk a szokásos körünket, mindig megemlítette a Mama, hogy ott van “szegény Ilonka néni” fiának a sírja – és ezután mindig ugyanaz a sóhaj jött.  Mindig félelemmel vegyes tisztelettel néztem azt a sírt. 

Egyébként nagyon szerettem temetőbe járni. Volt benne egy ünnepi érzés. Pár nappal november 1. előtt felkerekedtünk Mamával és Papával, összeszedtük az ásót, kapát és elsétáltunk együtt rendbe tenni a sírokat. Jó volt látni, hogy mindenki szorgoskodik, készül. Hideg volt, csípős, őszi levegő, égetett levelek füstjének illata a levegőben, bokáig gázoltunk az avarban, rohantunk a temető közepén lévő zöldhulladék gyűjtőbe bedobni a gazt, hordtuk a vizet a kútról. Több családi sírt is rendbe kellett tennünk ilyenkor és én pontosan tudtam már, hogy a nagy labirintusban ki, hol fekszik, nyugszik, milyen a sírja, mi van a fejfán, hogyan kell odajutni. Olyan volt nekem ez, mint egy játék. Kötődésem nem igazán volt senkihez, mert nem ismertem őket. De a sztorikat szerettem! A kedvencem az volt, amikor Mama nagybátyja, az Imre bácsi sírjához értünk, aki művész volt, festő és mindig olyan tisztelettel beszéltek róla. Egy hatalmas – de tényleg óriási – fenyőfa nőtt ki a sír közepén. A legenda szerint magától.

Aztán amikor végeztünk, hazasétáltunk elégedetten és másnap újra nekiindultunk a sötétben. Virágot szedtünk a kertben, Papa egy zacskóban hozta a gyertyákat és a gyufát. És megint elsétáltunk együtt egy számomra varázslatos világba. Csodásan gyönyörű volt a rengeteg gyertya meleg fénye, a hideg őszben az avar és az olvadó viasz keveredő illata. A csend, suttogás, valahogy egy ünnepélyes, áhítatos hangulat. Nem értettem mit csinálunk a síroknál pontosan. Azt értettem, hogy mindnél állni kell egy kicsit csöndben. Én közben magamban számoltam vagy próbáltam visszaemlékezni az aktuális halottunk történetére, amennyit meséltek róla. Aztán elindultunk. Csöndben, egymás mellett sétálva a következő állomásra. 

Aztán egyik este meghalt a dédnagymamám és nagy felfordulás volt otthon. Pont karácsony előtt néhány nappal történt. Külön házban laktunk ugyan, de emlékszem az izgatottságra, szomorúságra és ez volt az első közelebbi élményem arról, hogy milyen elveszíteni valakit, aki közel állt hozzánk. Talán 8 éves lehettem. Az egész úgy csapódott le bennem, hogy onnantól kicsit féltem bemenni Dédi egykori szobájába és mindig megcsapott valahogy a halál gondolata, ahányszor ott jártunk. A dédnagypapám sírjába temették. Azt hiszem, hogy nem voltam ott a temetésen, de emlékszem biztosan az utána következő hangulaton. Jöttek a rokonok, mindenki feketében, szomorúság, halk beszélgetések, könnyek. És a karácsonyunk tudom, hogy akkor szomorú volt és Dédi ajándékait köztünk osztották szét. Mai napig emlékszem a keresztrejtvényes könyvre, amit neki kellett volna kapnia, de a miénk lett. 

Telt-múlt az idő és az apai nagyszüleim sokat betegeskedtek. Az apámnak küldetése volt az, hogy őket ápolja, meggyógyítsa. Kicsit kényszeres is volt ebben az az igazság. Kamasz koromtól a nagymamám sokszor került kórházba, nagyon rossz állapotokban láttuk. Érdekes, hogy mekkora hatással vannak ránk szagok, látványok. Nálam a szagok mindent visznek. Ma is emlékszem arra a rengetegfél dologra, ami ott keveredett, kavargott a levegőben. Az éjjeliszekrényen hagyott párizsis zsömle, a gyógyszerek, tisztítószer, koszos ágynemű, pelenka és vizelet egyvelege. A mai napig gyomorforgatóan hat rám…pont úgy, mint a kórházak helyzete. Rengeteg szenvedés, kórházi látogatás, kényszeredett ágy mellett álldogálás, súlyos betegségek után egy napon már nem kellett többet bemennünk hozzá. A temetésen emlékszem sírtunk nagyon. Mindenki fájdalma áradt belém és nehéz volt ezzel megküzdeni, nem tudtam magamról ezeket leválasztani. Urnás temetés volt, ami a család anyai vonalán nem volt szokás. Rettegtem a gondolattól, hogy valakit elhamvasztanak és nem marad belőle semmi…érdekes, mert ma már a koporsós temetés az, ami elképzelhetetlen számomra. 

Aztán megint eltelt pár év, 18 éves lehettem, amikor Papa, az anyai nagypapám, aki nagyon hallgatag volt ugyan, de én nagyon szerettem és különleges kötődésem volt vele és a Mamával is, nagyon beteg lett. Addig soha nem volt ilyen. Egy nagyon erős, sziklaszilárdnak érzett ember hetek alatt csontsovány lett és akkor találkoztam először a halál jeges érzésével. Hogy olyat fogok elveszíteni ilyen hirtelenséggel és felkészületlenül, akinek a hiányát addig el sem tudtam képzelni. Láttam őt romjaiban…hálóingben….kiszolgáltatottan. És fájt nagyon. És aztán elment. Az volt az első nagyon drámai halál élményem. Emlékszem, amikor hazaértem és Mama közölte hírt, elrohantam otthonról. Nem bírtam ott maradni. A nagymamám romokba hullott és én mást sem akartam csak őt megmenteni valahogy. Hogy visszakapjam azt az életet, ami addig volt velük, nekem. Azt a zsörtölődős, de kívülről szeretetteljesnek látszó, állandóan dolgozó, délutánonként együtt tévéző, meccset néző és közösen olvasó nagyszülő párt, akiknek én láttam őket. De ez nem volt már lehetséges.  

Szomorúak lettek Mama napjai, egy idő után már csak a rosszat látta. Próbált miattunk, értünk még sok évig körülöttünk létezni, értelmet találni az életben és aztán egész sokáig fenn is tudta ezt tartani. Nem volt jó állapotban, itt fájt-ott fájt, de valahogy a mi kötelékünket akkor is erősnek éreztem. Próbáltam benne tartani a lelket…amennyire akkoriban, huszonévesen erre képes voltam. Párszor kórházba került, de mindig simán felépült. Mígnem egyik nap, 30+ éves korom környékén, azzal fogadtak a szüleim, hogy a Mamát a mentő vitte el, meg kellett műteni és nagyon nincs jól. Ott fordult velem egy nagyot a világ, mert ő volt az az ember az életemben, aki akármilyen állapotban is volt, de egyszerűen nem halhatott meg. Mert mi lesz akkor? Ki leszek én akkor? Hogy lesz onnantól? Mióta élek mindig is létezett és akárhogy is, de ott volt stabilan, biztonságosan. Akkor is, ha már nagyon negatívan és régóta saját maga árnyéka volt. Bementem a kórházba. Összeszorult gyomorral. Rámtört minden gyerekkori kórházas élmény. A szagok, a hangok, a látvány…a szüleim már éppen indultak volna haza, amikor megjelentem az ajtóban. Mutatták, hogy melyik ágyhoz menjek. Nem ismertem meg a saját nagyanyámat. Magánál volt, megfogtam a kezét. Valamit mondani akart és én nem értettem. Szörnyű érzés volt, hogy valamire szükségem van és én nem tudom hogyan segítsek. Akkor az apám odajött és adott neki vizet. Csak ennyit kért. De én azt sem tudtam volna, hogy hogyan itassam meg. Szégyen érzet borított el valamiért. Amiatt, hogy ő mennyit tett értem és én még inni sem tudok adni neki. Nem maradtam sokat. Eljöttem, sírtam, szomorú voltam. Egy órával később meghalt.  

Mama nagyon készült a halálra. Papa sírkövére felirattatta a saját nevét és a születése dátumát, így már nem maradt más ezen a téren, csak felvésetni a halál dátumát. Szomorú, nagyon sírós, fájdalmas nap volt a temetése. Bevallom azt sem tudom felidézni, hogy egyáltalán ott voltam-e, képes voltam-e temetőbe elmenni?! Nincs képi emlékem az egészről, de van az utána következő órákról. Megint jött a sok rokon. Feketében. Halk beszélgetések, visszaemlékezések. Evés-ivás. Szomorúság. Már semmi sem lesz a régi.  

Akkoriban kezdett az apám arról beszélni, hogy ő nem érti, miért van ennyi dolga a betegséggel, ápolással, halállal és hogy mennyire fájdalmas ennyi temetést intéznie. És tényleg….bárki halt meg a családban, akár távolabbi rokon, neki kellett mindent intéznie. Sajnáltam őt érte, de belegondolni sem akartam a továbbiakba…..és ott jött egy mondata, ami nagyon betalált, megrémisztett, fájt és felébresztett: most már elég volt ebből, lassan mindenki meghalt és ők következnek, úgyhogy jó lesz, ha felkészülök, hogy majd ezeket nekem kell átvennem. Hát igen…mindig egyel tovább terhelt gyerekkorom óta, mint amiről azt hittem el tudom viselni. Ennek az egésznek a gondolata is súlyként nehezedett rám. Nem akartam elképzelni, hogy az én szüleim meghalhatnak és pláne nem azt, hogy majd azt én intézem. Úgyhogy töröltem ezeket a gondolatokat a fejemből. 

Egy év múlva az apai nagypapám következett. Hosszú évtizedek leépülése után demensen feküdt egy kórházban, ahol az apám napról-napra látogatta. Mi nem mentünk el, erre emlékszem. Egyrészt addigra már valahogy nagyon eltávolodtunk egymástól, mert a mentális leépülésének kezelésére nem volt a családban megoldási képlet, így én leginkább féltem tőle és nem találtam közös témát és nem tudtam mit kezdeni vele. Persze ő meg csak arra vágyott volna, hogy mi vele legyünk. De ez nem nagyon ment. Egy időben néha elmentem őt meglátogatni, amikor még nagyjából tiszta volt, de emlékszem, hogy az egy kínszenvedés volt nekem és leginkább azért csináltam, mert az apámnak akartam a kedvében járni. A nagypapám azt hiszem művészlélek volt. Rettenetesen hányatott sorssal, szegénységgel, hadifogolysággal, szörnyűségekkel teli élettel. Rajzolt, verseket írt és ki tudja még miben volt tehetsége. Aztán nagyon nehezen és lassan, hosszas öntudatlanság után meghalt ő is. Ebben a helyzetben azt hiszem ez már kicsit mindenki számára egy fellélegzés volt és az apám is átment addigra egy nehéz elengedési folyamaton, ahol már a halált ő is megváltásnak gondolta. 

Valahogy úgy alakult, hogy a szüleimnek el kellett utaznia akkor pár napra és nem tudták elhalasztani, így magamra vállaltam a temetés körüli ügyek intézését. Bár kissé szorongtam a feladattól, de vettem egy mély levegőt, emlékeztettem magamat, hogy én aztán bármit el tudok intézni…és megcsináltam. Nehéz és fájdalmas volt. Életemben először szembesültem a halálnak egy olyan aspektusával, amire addig gondolni sem akartam, tudtam. A kérdésekre, amiket meg kell válaszolni egy temetés kapcsán. A nagyon gyakorlatias és praktikus témák, amiket teljes érzéketlenséggel vetnek fel. A boncolási jegyzőkönyv részletei, a számla tételei és végösszege….sokkoló élmény volt, de megcsináltam. 

Nagyapó temetése szomorú volt ugyan, megint jött a szokásos fojtogató érzése, sírás rohamok, de amikor kisétáltunk az urna elhelyezéséhez és véget ért a búcsúbeszéd, az apám fejére ráesett egy hatalmas toboz. Ott álltunk döbbenten és akkor az én nagyon racionális apám azt mondta: „biztosan tudom, hogy ez a Nagyapó volt. Neki voltak mindig ilyen hülye viccei😊”. És akkor nevettünk mindannyian, négyen egymásba karoltunk és eljöttünk a temetőből.  

Kétszer voltam férjnél, mindkét alkalommal volt az ő családjukban olyan haláleset, amivel együtt kellett szembenéznünk és megküzdenünk. Mindkettő nagyon mély nyomot hagyott bennem, így a halállal kapcsolatos lelki és fizikai feladatok azon a fronton is áradtak felém.  Bár ez volt az, amit végképp nem akartam átélni, mégis abban is volt részem, amikor az egyikük édesapját több nap után, együtt találtuk meg a lakásában. Azt a látványt – és ebből nekem minimális jutott – és azokat a szagokat, a várakozást, intézkedést, utána következő takarítást nem kívánom senkinek. Sokáig kísértett és nehezen éltem meg nagyon. 

Én nem tudom, hogy kinek mennyi haláleset jut gyerekkorától felnőttkoráig, de én azt gondolom engem valamiért az univerzum lassan, de biztosan vezetett az egyre durvább megélések felé. Mondhatom, hogy volt az élmények között átmenet és a lelki terhelés mindig fokozódott egy kicsit, mintha csak felkészítene valamire. Ha mindezzel az apám halálakor szembesültem volna először, 37 évesen, akkor azt nem tudom, hogyan viseltem volna el. Így is iszonyú nehéz volt. De előtte még két vetélésem is volt, ahol bár nem ennyire közvetlenül tapasztaltam meg a halált, de az elengedés, elmúlás elképesztő közelségbe jött és hatalmas munka volt magamat ebből visszaépíteni.

3 évvel a nagypapám halála után az apám lezuhant otthon a létrán és egy fejsérülés következtében tulajdonképpen meghalt…legalábbis eljött az a pont, amikor dönteni kellett a lélegeztetőgépről lekapcsolásról. Ott álltam egy 8 hónapos babával és minden fájdalmammal. Elképesztő volt az az időszak mindannyiunk számára. Akármilyen is volt a kapcsolatunk, ő volt az életemben az az erő és szilárdság, aminek az elmúlása elképzelhetetlen és lehetetlen volt számomra. És mégis megtörtént. A körülményei, az utána következő folyamat, az utolsó találkozásunk és búcsúzásunk még életében, ami valamiért élénken bevésődött a fejembe. Az utolsó alkalom, hogy láttam őt még élve, ahogy kitolták hordágyon, öntudatlanul. Az utolsó pillanat, amikor a rettegett dolgot megtettem és szétszórtuk a hamvait, ahogyan szerette volna. Nehéz időszak volt. 

Most meg itt vagyok. Pont 10 évvel később, november 1-én és lélekben ott vagyok mindenkivel, akiket elvesztettem és akik nélkül nem is létezhetnénk. Már nem járok temetőbe. És már a sírok egy része is elveszett. De nekem nem is ez a fontos. Gyertyát gyújtok és ahogy ezt leírom eszembe jut, hogy vajon miért nincs olyan nap is a világban, ahol nem a halált, hanem az életet ünnepeljük meg. Mi lenne, ha ezen a napon ezt is megtehetnénk? Elvégre mi élünk, létezünk, vannak lehetőségeink és az ebből a világból már távozott szeretteink nélkül nem is lehetnénk azok, akik most vagyunk. Hozzuk ki ebből a legtöbbet!

1 Comment

  1. Gyönyörű megemlékezés és valóban, nélkülük nem lennénk azok és olyanok, akik vagyunk. Te sem olyan különleges, mint amilyen vagy. Büszkék lennének rád

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Sírjon csak az a gyerek!

Olyan érdekesen működik az agyunk. Vannak bizonyos fogalmaink velünk történő

Dekor, természet, piknik és más

A két kép között pontosan 1 év különbség van. Arra