Anya! Mit nem értesz? Meghekkeltem a korlátozást, amikor nem voltatok itthon.

június 21, 2024

Gyereknevelés vs szabad önkifejezés

Lehetséges ez?

Persze semmi sem fehér és fekete, de a gyerekek születése (előtt) óta tudom, hogy másképpen akarom/fogom csinálni, mint a megszokott. Olyan mélyen érzem az utat, mint kevés más dolgot.

Nehéz? Brutálisan!
Fárasztó és energiaigényes? Elképesztően!
Kaptam kritikát és fel kellett vállalni a véleményemet? Igen!
Zavart? Valamennyire igen, de erősebb volt a belső megérzésem, hogy ez így van jól.
Szoktam tévedni? Hajjajjjj!!!
Visszafordulhatok és korrigálhatok? Igen!
Újrakezdeném, ha tudnám, hogy ez mivel jár? Nope:-)!

Hallottam már cifrákat azért, mert a gyerekeimmel úgy bánok és úgy kezelem a konfliktusokat, ahogyan én is várom, hogy azt velem tegyék.
Hogy nem oktatom ki őket mások előtt.
Nem gúnyolódok rajtuk.
Tiszteletben tartom a határaikat.
Hiszek nekik akár egy felnőtt ellenkező állításával szemben is, ha azt érzem igaznak.
Kivárom, hogy befejezzék, amiben vannak, mert tudom, hogy számukra az az aktuálisan legfontosabb. Nem ítélkezek felettük.
Hiába nem értem az aktuális videójátékot, érdeklődők iránta és nem teszek rá megjegyzéseket – elvégre a készüléket én adtam a kezébe, így senki más nem tehet arról, hogy használja, csak én…

A példamutatás erejében hiszek

Minden vita előtt/közben felteszem a kérdést, hogy van-e ennek értelme vagy csak az egóm kiabálna?Kaptam olyan reakciót is, hogy “ne játsszam itt az anyát!” – mondjuk az anyaként pont szürreális volt🙂.

Hatalmas elismeréseket is kaptam. A legnagyobb mégis nekem az, amikor a kiskamasz – kevésbé beszélgetős és nem túl érzelmes – fiam kihív a teraszra, hogy “Anya, kijössz beszélgetni?!”

Vagy a kisebb bűvöl el az őszinte szókimondásával, fejlett kommunikációjával.

Tanítottam nekik ezeket? Nem!
Kivártam, hogy melyiküknek mikor jön el az ideje? Igen, legtöbbször (kivéve a reggeli csigalassú indulásokat és az esti szenvedéseket, mert ezeket még nem fejlődtem meg 🙂
Hagyom, hogy az erősségeiket kibontakoztassák és arra teszem a fókuszt? Naná!
Többet engedek meg, mint az átlag? Talán. Nem tudom mi az átlag és őszintén szólva nem is érdekel.

Amikor megszülettek mindkettőjüknél ugyanazt a fogadalmat tettem: engedni fogom, hogy kibontakoztassák a bennük rejlő tehetséget és életcélt. Bármi és bármilyen könnyű vagy nehéz legyen is. Nem fogom őket bedobozolni. Uniformizálni. Standardizálni.

Mélyen hiszek a példamutatás erejében. És abban, hogy hibázhatunk, javíthatunk. És ez mind teljesen rendben van.

Engem nem a mikro-drámák érdekelnek

Minden viszonyítás kérdése, nekem hosszútávú céljaim vannak és emellett elismerem, hogy nem tudok mindent, tanulom a szülőséget, ők pedig gyerekként az én folyamatomat követik le, ehhez alkalmazkodnak.

Akármilyen furcsa is, engem nem a mikro-drámák érdekelnek. Sokszor teszem fel magamnak egy-egy szituáció kapcsán a kérdést, hogy: “Számít ez? Van ennek értelme? Megéri ezen vitatkozni? Érdekel ez engem vagy csak egy gyerekkori blokkom/belém nevelt szokásom tör éppen elő?”

Azokra az időkre készülök, azt alapozom, amikor majd végképp beütnek a tinédzserkori hormonok. Ez amúgy kezd történni mostanság, úgyhogy hamarosan tűzközelből is átélhetem az élményt.

Bevallom vannak nehéz és sötét pillanataim. Sokszor tudom ezeket nyugalommal, humorral és egy távlati cél szempontjából vizsgálni. Amikor meg nem tudom, akkor hagyom magamat kicsit elmerülni a blokkjaimba, aztán feljövök a felszínre – kisebb, nagyobb segítséggel 😊 – és megy tovább az élet.

A bizalom kiépítése, kommunikációs készségek fejlesztése, erősségekre építő visszajelzés és konfliktuskezelés mindennél fontosabb nekem. Teljes mértékben a tekintélyelvű nevelés ellen vagyok, a hideg is kiráz tőle, amikor látom a felnőtteket sérült gyerekbe lemenni és onnan osztani az észt a gyerekeknek. Most nem fejtem ki az agresszív szülő/tanár/felnőtt hatásait a gyerekek személyiségfejlődésére, de ez is megér majd egy poszt(sorozat)ot a későbbiekben.

Persze a tutit senki sem tudja. Én sem. Én csak kíváncsi vagyok és engedem, hogy a megérzéseim vezessenek. Szerintem az anyaság, a női energia létezése amúgy is erről kellene, hogy szóljon. És ebben is az úton vagyok. Mindig kicsit előrébb, de sosem a végén. Mindig új rádöbbenésekkel.

B.E.N.

B – bátorság

E – együttműködés

N – nyitottság

Tegnap véletlenül megláttam a nagyobb fiam képernyőidejét és együtt ámuldoztunk, hogy ez aztán “szép teljesítmény”! Ott ült mellettem, amikor az applikációt nézegetve megtaláltam az időkorlát beállítását. Bár nem ennek a módszernek a híve vagyok, de eldöntöttem, hogy teszek egy próbát és beállítom. Hátha mégis beválik, elvégre igyekszem mindig magamból kiindulni és rám is rámférne egy kis forszírozott időkorlát, aminek garantáltan nem örülték, de közben rendkívül hasznos lenne🙂.

Aztán ma csináltunk egy kis közös, keresztrejtvényfejtős időt a teraszon. Közben rákérdeztem, hogy vajon ma mennyit volt online. Nem válaszolt, úgyhogy mondtam is neki, hogy sebaj, majd mindjárt megnézzük az appban. Nem szólt, csak nézte, ahogyan küzdök, hogy megtaláljam hogy is kell előhívni ezt az infót :D.

Az hozzátartozik a tényhez, hogy nagyon nem bírom a telefon-nyomogatást és el tudom veszíteni a türelmemet ebben gyakran. Szóval akár röhöghetett is volna magában, hogy úgysem találom meg soha újra azt az ablakot. Mégsem ezt csinálta. Ahogy küzdöttem, egyszer csak kivette a kezemből a telefont és egy mozdulattal már ott is volt az adat. Vicces pillanat volt, de kezdem már ezt megszokni.

Ahogyan magamban ámuldoztam, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy ezt a számot látom a képernyőn, miközben egyébként egy kisebb limit van beállítva és próbáltam agyilag kielemezni az adatokat, egyszer csak teljes nyugalommal megszólalt.

Annyira őszinte és imádom-pillanat volt:

“ANYA! (ez egy nyomatékosított, felkiáltójeles, kicsit sürgető hangvétel volt) Meghekkeltem a korlátozást és átállítottam, amikor nem voltatok itthon.”

“De hogyan?”

“Hát beléptem az email címeddel és átállítottam, mert így hangoskönyvet sem tudtam hallgatni.”

Nem ez volt az utóbbi időben az egyetlen, kérdés nélküli, nagyon őszinte megnyilvánulása. És ebben 12 évem munkája van. Nekem ez egy hatalmas eredmény.

Tudom, hogy vannak sokan, akik kiborulnak ettől és beindul a büntetés-hegyibeszéd vonal. Mit képzel az a gyerek? Hogy tehet ilyet? Mit képzel magáról? Ráadásul szemtelen is!

Az én nézőpontom teljesen más. Ebben az egész helyzetben az őszinteséget látom. Annyira jó érzés járta át a szívemet.

Hangosan is kimondva, elismertem a BÁTORSÁGát azért, hogy ezt elmondta nekem. Erre és az EGYÜTTMŰKÖDÉSre buzdítom 12 éve. A NYÍLT KOMMUNIKÁCIÓ erejét akarom megmutatni és egyre jobban beérik. Mostanság naponta történik, hogy – egyelőre kisebb – szabályszegéseit nyíltan elmondja.

Tudva, hogy megteheti. Tudva, hogy lesz, amivel nem értek egyet, de az őszinteségért nem jár büntetés. És tudva, hogy támogatom őt a nehéz helyzetekben is.

Mi a jó nekem ebben? Egyrészt megtudok olyan dolgokat, amikről amúgy fogalmam sem lenne, másrészt adok egy biztonságos teret, amiben bármi elmondható, kimondható. Megágyazva a későbbi, várhatóan durvább sztorik megosztásának.

Mert javítani, helyrehozni, amit elrontottunk, bármikor lehet. És nem! Nem kell érte bántást, agressziót, szidást, rosszá tételt kapnunk.

Szerintem amúgy nincsen egy egységes recept, össze kell mixelni azt, ami nekünk igaz és alkalmazni.

Ami pedig a legfontosabb: szüntelenül dolgozni kell a saját gyerekkori traumáinkon, elakadásainkon és figyelni magunkat, hogy mikor csúszunk át kontrolláló szülő vagy sértődött gyerek állapotainkba. Mert az, hogy átcsúszunk, garantált. Ezen érdemes elgondolkodni. És ha úgy alakul, dolgozni saját magunk változásán.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Trauma vagy szuperképesség?

Úgy négy éve fogalmazódott meg bennem egy nagyon érdekes és

Mi is felnőttünk valahogy és tessék! Semmi bajunk nem lett!

Aki ezt kimondja, azt azzal jutalmaznám, hogy ingyen terápiába küldeném….a