Trauma vagy szuperképesség?

Úgy négy éve fogalmazódott meg bennem egy nagyon érdekes és izgalmas beszélgetés kapcsán, hogy mennyire jó lenne, ha minden család ismerné a saját történetét.

Ha könyv formájában elérhető lenne az érdeklődő családtagoknak.

Ha nem kellene darabokból összerakni a régmúlt történéseit, ha mindenki nagyjából tisztában lenne több generáción át a saját sztorijával és ezáltal rálátna arra is, hogy az ismétlődő minták hová vezettek, felismerné, hogy a saját életében mi az, amin biztosan dolgozni kell, mik azok a részek, amiket biztosan terápiázni kell, honnan jöhetnek a folyamatosan visszatérő kihívások.

Van az az elképzelésem, hogy ha mindenki a saját nehézségével foglalkozna, akkor előbb-utóbb jobb lenne a világ.

A mi családunkban sok titok volt és amikor elkezdtem kutatni, akkor nem is mindenki vette jó néven azt, hogy ki akarom deríteni az igazságot. Én azt hiszem és tapasztalatom, hogy ez egy jellemző generációs probléma.

Nagyon sok ember titkát őrzöm én magam is és sosem tudom, hogy ilyenkor mi a jó tanács, mert az eddigi tudásom alapján nagyon nagy jelentősége van annak, ha ezeket megbeszéljük, kiderítjük, felszínre hozzuk, bármilyen fájdalmasnak is tűnnek.

De a válasz legtöbb esetben az, hogy erre nincs szükség, felborítaná az illúziót, megbántana másokat és egész imidzsek dőlnének romba. Mindez sokszor a gyerekek védelmének zászlaja alatt hangzik el. Jobb, ha nem tudja, nem értené úgysem. Felesleges ezzel terhelni. Ez már a múlt, nem számít úgysem. Jobb a békesség. Védjük a gyerekeinket, azt akarjuk, hogy ők ne éljék át a mi gyerekkori traumáinkat és nem látunk rá, hogy pont ezekkel a titkokkal (is) súlyosbítjuk a helyzetüket.

Érdekes, hogy pont az első várandósságom alatt tört rám ez a titokfelderítő, családfakutató vágy és nagyon sokmindent megtudtam….de mindenre nem derült fény sajnos. A sztorik az életből távozókkal sírba mentek velük együtt és én sajnálom, hogy gyerekkoromban nem voltam éberebb a történetekre. Akkor még nem tartottam fontosnak ezeket, nem jegyeztem meg őket, nem tudtam, hogy mit kérdezzek a témában, nem ismertem fel a jelentőségüket…..később pedig már….késő volt.

Ugyanakkor az is foglalkoztat, hogy “vajon ki lennék én, ha nem lenne történetem?”. Mit tudnék természetesen, jobban, könnyedebben működtetni anélkül, hogy magamról, az életemről mindenféle traumatizált nézőpontom lenne. Miben korlátoznak a korábbi sérülések és miben segítenek? Létezhet-e, hogy ezek nélkül folytatom az életemet és mi kellene ahhoz, hogy ez mielőbb megtörténjen?

Azon is szoktam merengeni, hogy a traumáink hatására hogyan fejlődnek ki szuperképességeink, amik nélkül nem is lennénk azok, akik vagyunk. Lehetett volna ez másképp? Át tudjuk írni a generációs mintáinkat? Meg tudjuk védeni a saját gyerekeinket attól, amitől mi magunk a legjobban szenvedtünk anno azzal, ha mi teljesen másképpen csináljuk? Van egyáltalán jó megoldás?

Hogyan segít minket és másokat a saját sztorink megosztása?

Szerintem izgalmas kérdések és elgondolkoztatóak.

Jó merengést hozzá!