! FONTOS: bár igyekeztem tompítani, de ez a történet előfordulhat, hogy van, aki számára a nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz. Így csak annak ajánlom, aki kíváncsi egy részletes, de cserébe nagyon valódi szüléstörténetre, amiben néha olyan talán olyan dolgokat is leírok, amit nem szokás. A hossza miatt úgysem könnyű olvasmány 😀.
2012. július 6-án reggel a Szent István Kórházba mentem. 36 éves voltam, túl két vetélésen, sok lelki megpróbáltatáson és teljes szemléletváltáson. Mondhatjuk, hogy luxus életem volt, de azt megtanulhattam, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk, nem vehetünk meg pénzen és amiért bizony nagyon meg kell küzdenünk magunkkal. Izgatott voltam, de volt bennem egy nagyon erős, belső nyugalom és ez jó érzéssel töltött el.
Ez volt az első kórházi CTG, kicsit tartottam is tőle, mert nem tudtam mennyi türelemre lehet számítani.
Rákóczi Ági magánrendelőjében – aki az én angyali, választott szülésznőm volt – azt szoktam meg, hogy a végletekig türelmes, kedves a babával, kizárólag szelíd módszereket alkalmaz a felébresztésénél, azokat is nagy gyengédséggel és csak ha muszáj.
Tehát, én készültem! Tudtam, hogy Benedek élénk minden ivás-evés után, így vittem magammal egy kis koffeinmentes jeges kávét és próbáltam ráérezni a jó időpontra, amikor meg kell innom, mert a sorra kerülésem teljesen kiszámíthatatlan volt.
Pop Andi – az a csodás szülész orvosom – pont ügyeletes volt, így megvizsgált újra. Megállapította, hogy az elmúlt 1 hétben nem történt további változás. Kicsit csalódott voltam, bár nem tudom, hogy miért. Ennek ellenére azt mondta, hogy következő hét elejére meglesz a baba, de lehet, hogy már a hétvégén is. Furcsa érzés volt ebbe belegondolni. Újra ellenőriztem az érzéseimet, de továbbra is izgatott várakozást éreztem és nem volt bennem félelem. Hazamentem, kicsit éreztem a vizsgálat utáni halvány görcsöket, de ezek ugyanolyanok voltak, mint az előző heti vizsgálat utániak, így nem tulajdonítottam nekik semmilyen jelentőséget.
Este 9 óra körül még vendég volt nálunk. Este 10-kor még egy kérdőasztrológiai képletet néztem, amiben arra próbáltam rájönni, vajon szülök-e a hétvégén. A képletből azt véltem kiolvasni, hogy igen, de kezdő vagyok én még ebben a műfajban, így ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
Aznap éjjel, 00:47-kor arra ébredtem, hogy nagyon görcsöl a hasam. WC-re mentem, konstatáltam, hogy hasmenésem van. Átfutott rajtam a gondolat, hogy ez nem a közelgő szülés miatt van-e, de nem akartam magamban mindenféle ábrándokat kelteni, így úgy döntöttem, csak hagyom, hogy az történjen, ami a ’most’-ban történni akar. Amikor már harmadszor mentem ki a fürdőszobába, akkor már kezdett valami gyanús lenni.
Még mindig azt gondoltam, hogy ezek lehetnek jósló fájások is – amikkel addig nem találkoztam egyáltalán. Megpróbáltam visszafeküdni, de olyan erejű fájdalom tört rám, hogy nem bírtam ülve, fekve maradni.
Kiugrottam az ágyból, átmentem a meditációs szobába, gondoltam ott a jó energiák majd segítenek a fájdalmak átvészelésében, amik az első pillanattól olyan erősek voltak, hogy nem tudtam elképzelni ez még hová fokozódhat. Rövid idő alatt eljutottam odáig, hogy muszáj volt kiabálnom ahhoz, hogy túléljek egy-egy fájást.
Nagyon meleg, nyári hajnal volt, minden ablak és ajtó tárva-nyitva. Arra gondoltam, hogy az összes szomszéd biztosan tudja már, hogy itt valakit éppen nyúznak.😀
Próbáltuk mérni a fájások időtartamát, kb. 8 percenként jöttek eleinte, aztán voltak 5, 3 és újra 8 percesek.
Elég gyorsan kifárasztott az iszonyú, sosem érzett fájdalom. Mindent megpróbáltam, hogy javítsak a helyzetemen, de semmi sem segített. Kizárólag álló helyzetben tudtam a létezést elviselni. Megpróbáltam egy idő után lefeküdni, de így még szörnyűbbé vált a fájdalom, viszont közben felkelni nem tudtam, így csak még erősebb ordítással tudtam kompenzálni mindezt.
A fájások között a fit ball-on ültem és ringattam magamat vagy lefeküdtem, de vigyázni kellett, hogy időben felkeljek, ha közelít a fájdalom. Egy idő után már annyira ki voltam fáradva, hogy úgy döntöttem a következő szünetben akármi lesz, lefekszem egy kicsit az ágyba aludni😀 – arra a pár percre…de ez hiú ábránd volt, mert mire leért a fejem, addigra újra jött a fájás és fel kellett „ugranom”.
A kedvenc helyem eleinte az ajtófélfába kapaszkodás volt, aztán váltottam a lépcső korlátjára, abba kapaszkodva próbáltam az 1-1,5 percig tartó fájásokat átvészelni.
Egyszer az is átfutott a fejemen, hogy hiábavaló volt-e a sok meditáció, mert esélytelennek éreztem, hogy közben a tanult technikák bármelyikét alkalmazzam. Halványan felderengett bennem Tóth Andi és a magzati kapcsolat meg a meditációs órák…arra gondoltam, hogy felfoghatatlan számomra, hogy a közösen megnézett szülések alatt hogyan tudtak mosolyogni, relaxálni az ott bemutatott nők. Ennyit az orgazmikus és a hipno szülésről…biztosan az volt a baj, hogy sosem igazán hittem el, hogy én ezekkel a módszerekkel tudnám a fájdalmat úgy kezelni, ahogyan azokat ezekben a könyvekben leírják.
Megpróbálkoztunk azzal, hogy beülök egy kád meleg vízbe és megnézem mi történik, de amint beültem olyan fájdalmat éreztem, hogy azzal a lendülettel ki is ugrottam.
Eldöntöttem, hogy itt az idő, felhívjuk Rákóczi Ágit.
3:17 volt.
Vidám volt a hangja és megnyugtató. Éppen úton volt a kórházba, mondta, hogy menjünk be. Én persze még visszakérdeztem levegő után kapkodva, hogy
„De biztos, hogy bemenjünk máris?”
Erre nevetve válaszolta, hogy „Miért még meddig akarsz várni?”.
Ezután hívtam Szurdusz Erikát is, az én kedves dúlámat, aki pont akkor feküdt le, úgyhogy kelhetett is fel. A vele való beszélgetést már nem tudtam befejezni, át kellett adnom a telefont, mert újabb fájdalom érkezett és én csak kiabáltam a háttérben.
Elkezdtünk készülődni.
Elképesztő belegondolni utólag, de akkor voltak olyan elképzeléseim, hogy én még zuhanyozok és hajat mosok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a zuhanyzás is kihívást jelent, a hajmosás pedig teljes mértékben kivitelezhetetlen. 😀
Gyorsan elkészültem, felvettem az első, kezembe akadó ruhát, lementem a földszintre és ott vártam az indulást. A fájásokat már elviselhetetlennek éreztem, azonnal el akartam indulni….de ezzel egyedül voltam, a gyermek apukája nem volt egy ideges típus, még szendvicskészítéssel volt elfoglalva.
Látszólag nem sietett sehová, én pedig itt vesztettem el a türelmemet és kezdtem el nagyon kiabálni, hogy azonnal hagyjon abba mindent és induljunk el. Milyen szerencse, hogy ő meg teljesen felkészült volt és a kiborulásomra teljes nyugalommal reagált, még csak meg sem sértődött. Közben éreztem valami meleget. Megnéztem, vért láttam.
Világosodott, mire végre elindultunk.
Azt hittem, hogy az autó utat nem fogom kibírni megállás nélkül, de a fájások erőssége csökkent az utazás során. Azért a biztonság kedvéért, a százszor megtett úton, jól eltévedtünk. Itt borultam ki másodszor, de már nem nagyon volt erőm a veszekedéshez.
Végül 4:30 körül megérkeztünk a kórházba, becsöngettünk, Ági és Erika nyitottak ajtót.
Annyira megörültem nekik. Mindkettőjük nyugalmat sugárzott, mosolyogtak és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Ági mondta, hogy megvizsgál…ettől egy kicsit féltem, mert azt hittem fájni fog, de ő megint csak rám mosolygott, azt mondta csak nyugodtan várjam ki a fájás végét, nem sietünk sehová.
A vizsgálat során semmit sem éreztem és végül teljes megdöbbenésemre már 7 cm-es tágulásnál tartottam. Ezt is egy csodának éltem meg, mert én – bár viszonyítás alapom nem volt – 4 cm-re tippeltem volna, elvégre még alig telt el 4 óra a fájások kezdete óta. A hír nagyon feldobott és újra erőt adott, mert úgy éreztem látszik az fény az alagút végén, mégiscsak gyorsan meglesz a baba.
Aztán jött a CTG, amitől csak azért féltem, mert ülve nem bírtam a fájdalmakat, de Ági erre is csak nyugodtan annyit mondott, hogy akkor álljak…Azt hiszem, hogy eddigre már kicsit hozzászoktam a fájdalmakhoz – vagy csak próbáltam tekintettel lenni a mellettem ülő kismamára, akinek még csak a magzatvize folyt el, de még nem érzett fájdalmat. Nem akartam elijeszteni a kiabálással, de azért a nyögés nem maradt el.
Erika végig ott volt velem, beadta a homeopátiás szereket, biztatott és olyan nyugalmat árasztott, hogy ez rám is nagy hatással volt.
A CTG végén Ági egyszerűen bevezetett minket az alternatív szülőszobába, ami esetleges volt, hogy szabad lesz vagy sem. Addigra teljesen elfogadtam, hogy bármi történi, az úgy lesz jó, így újabb csodaként éltem meg, hogy minden ennyire simán megy és ott szülhetek.
Bár otthon már egyszer nem vált be a kádban ülés, Erika mégis azt javasolta próbáljam meg újra, hátha most jólesik majd a víz. Én beleegyeztem, ő pedig elkezdte volna a vizet tölteni…de sajnos nem volt meleg víz…és ez így is maradt 3 napig. Ez volt az egyetlen negatívum az egész szülés történetemben. Azt hiszem, ezt valahogy el lehet viselni.
Felfedeztem magamnak a bordásfalat és a kötelet és végig maradtam is ezeknél a „jóbarátoknál” a vajúdás végéig.
A szobában szóltak a kedvenc relaxációs zenéim. Azóta is bármikor meghallom ezeket a dallamokat, nagyon jó érzések töltenek el és sokszor a könnyeim is elkezdenek folyni. Számomra ezek az egész szülésnek egy lágy, kellemes, hangulatos keretet adtak. Nem mondom, hogy erre koncentráltam, de valahogy mindig a fülemben volt a dallam és azt hiszem, örökre ezekre a pillanatokra emlékeztet majd.
Idő közben megérkezett Pop Andrea is, a világ legkedvesebb és legprofibb szülés orvosa. Megvizsgált és megállapította, hogy teljes a tágulás – újabb csodálkozás és öröm öntött el. Elmondta, hogy ha most burkot repesztene, akkor már a kitolási szakba kerülhetnék. A döntést ránk bízta, csak javaslatot tett. Elment átöltözni, nekünk pedig el kellett döntenünk mi legyen.
Nagyon nehéz döntés volt, mert mindenféle beavatkozás nélkül szerettem volna szülni. A fájdalom és a belső nyomás érzése iszonyú erős volt és én úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Teljesen kimerült voltam és a szünetekben legszívesebben leültem és elaludtam volna. De a legjobb lett volna otthagyni az egészet és hazamenni aludni egy jót.
Ránéztem az órára, 6 óra körül lehetett és azt gondoltam magamban, „na jó, most már időszerű, hogy befejeződjön ez az egész”. Azt is gondoltam, hogy a könyvek alapján mostantól akár fél óra alatt is megszülethet Benedek. Úgy éreztem, hogy hamarosan véget érnek a szenvedéseim.
Aztán nem így lett…
Azt hiszem, a burokrepesztésből semmit sem éreztem, de az eredménye látványos volt. Hihetetlen volt, mennyire más állapotba kerültem és az összes testi folyamatomat semleges érzelmekkel vizsgáltam. Természetesen ez nem vonatkozik a fájdalomra, idáig még nem sikerült eljutni a meditációban, na de majd legközelebb…vagy azután, vagy azután….vagy következő életeim valamelyikében😀.
Az első pozíció az ágyon térdelés volt. Iszonyú nyomás nehezedett az egész gátamra és ez teljesen kontrollálhatatlan volt – mint ahogy a vajúdás is. Mégis, ez a fájdalom más volt, mint az addig „megszokott”. Nem tudom, hogy mennyi ideig térdelhettem ott, de egy idő elteltével Andi vagy Ági – már nem emlékszem a részletekre – azt kérdezte nem akarom-e kipróbálni a guggolást. Gondoltam miért ne!
Ezen a ponton valahogy körül is néztem a szobában. Azt láttam, hogy a környezetemben minden pontosan úgy alakul, ahogyan azt álmaimban elképzeltem. A körülöttem lévők mind nyugalmat, biztatást sugároztak, csendben ültek, figyeltek, várakoztak, hagyták, hogy csináljam, amit a testem diktál.
Az jutott eszembe, hogy olvastam egy természetes szülésről szóló könyvben, hogy a szülést nem levezetni, hanem kísérni kell. Annyira vágytam rá, hogy ez nekem is megadasson, de nem reméltem, hogy kórházi körülmények között ez megvalósítható. És itt voltam a szülőszobán, körülöttem mindenki pontosan azt adja nekem, amire vágytam. Kísérik a szülésemet. Nem szóltak bele mit csináljak, hogyan csináljam. Nem volt hangos szó, de talán még halk sem. Csak akkor beszéltek, ha muszáj volt, akkor is röviden, lényegre törően. Ha kicsit elkeseredtem és azt mondtam ezt nem tudom megcsinálni, pár szóval biztattak és biztosítottak róla, hogy menni fog. Ha egymással kellett beszélniük, azt csöndben, diszkréten tették.
Erika jelenlétét is végig éreztem. Nagyon figyelt rám, hogy mivel tudná megkönnyíteni a helyzetemet. Hiába mondtam végül mindenre azt, hogy nem esik jól, ő nem adta fel és a megfelelő pillanatokban, semmit sem erőltetve mindig ott volt mellettem és javasolt valami mást. Annyira kedvesen tette mindezt, hogy kicsit felmerült bennem, hogy annyira sajnálom, hogy rajtam nem lehet segíteni, de úgy tűnik, hogy én magamban, külső segítség nélkül jobban tűröm a fájdalmat.
A kézzel végzett, rövid szívhang vizsgálatok után Ági nem szólalt meg. Ránéztem és ő csak csendesen bólintott, hogy minden rendben. Leszámítva a fizikai fájdalmaimat tökéletesen harmonikusnak éreztem azt, ami velem történik.
Ági megkérdezte hogyan szeretnék majd szülni. Rögtön mondtam, hogy a szülőszéken. Ezt oda is készítette és ez megint reményt adott, hogy hamarosan megláthatjuk Benedeket teljes valójában, de ez még váratott magára.
Aztán nálam is eljött a kétségbeesés pillanata. Úgy éreztem, hogy már nagyon hosszú ideje szenvedek és semerre nem haladok. Bár már régóta biztattak, hogy már látszik a haja és milyen hosszú! De ez már nem tudott feldobni. Azt akartam, hogy kint legyen és végre megszabaduljak ettől az erős nyomás érzésétől….de ez nem történt meg. Csak vártunk és vártunk, én meg csak szenvedtem és szenvedtem. Néha ránéztem az órára és láttam, hogy sok idő eltelt. A fél órás álom-kitolás nem ma várt rám.
Valószínűleg, ezt a körülettem lévők is így gondolták, mert Andi egyszer csak megkért, hogy feküdjek fel az ágyra, hogy megvizsgáljon. Megállapította, hogy kézzel kell segíteni, mert a baba feje magától nem jut előrébb.
Hát mit mondjak. Ha addig őrült fájdalmat éreztem, akkor most ez fokozódott. Azt hiszem, hogy azt kiabáltam, hogy hagyja abba, mert nem bírom tovább…de az is lehet, hogy ez nem ennél a résznél volt, teljesen összefolynak az események. Bár a fejet sikerült „kiszabadítani”, mégsem tudott kibújni, mert jött az újabb nehézség.
Éreztem én is, hogy már nem tartanak a fájások olyan hosszú ideig, mint addig. Kifáradt a méhem az intenzív munkában, amit átmenet nélkül az első perctől produkált és már nem volt ereje a babát felülről lejjebb juttatni.
Hallottam egy fátyolon át: „Neked csak 2 csepp oxytocinra lenne szükséged és akkor megszületne a baba.” Ahogy ezt meghallottam összeszorult a gyomrom, mert ez volt az, amit mindenáron el akartunk kerülne. Úgy voltam vele, hogy valaki segítsen rajtam és juttassa ki a babát, de a másik oldalról meg teljesen ellene voltunk minden gyógyszeres beavatkozásnak.
Aztán Ági már nem nézett rám megnyugtatóan a szívhang vizsgálatnál, de talán már én sem néztem sehová. Egyetlen „támaszom” az Erika által kezembe adott hideg vizes pelenka volt, amit a nyomások alatt az arcomhoz szorítottam. Ez nagyon megmaradt bennem, akármilyen kis dolognak is tűnik. Jó volt valamibe kapaszkodni…
Érzékeltem, hogy az addig érzett nagy nyugalomba feszültség keveredik. Hallottam, hogy valami csörög és leteszik mellém az ágyra. Elég gyorsan történt minden, így nem tudom, hogy mi volt a sorrend, de egyszer csak Andi azt mondta, hogy most bead egy érzéstelenítőt. Nem kérdezett semmit, nem várt a válaszra, beadta…sejtettem, hogy mi történik, de az egész eseménysorozatot egy homályos ködön keresztül láttam, hallottam. Eljutottam oda, hogy nekem már minden mindegy volt.
Aztán – vagy ezelőtt…ezt már tényleg nem tudom, mellém térdelt Andi, kiadta az instrukciókat, hogy mikor nyomjak nagy erővel, hogyan tartsam a fejemet. Kaptam egy utolsó esélyt még.
Átfutott az agyamon, hogy szegény nők, akik a többi szobában szülnek, ha hallják az én velőtrázó sikításaimat, akkor rögtön elmegy a kedvük a szüléstől. Hihetetlen, hogy a legnagyobb szenvedések közepette is mikre tud gondolni az ember.
Hozzáteszem, hogy a szülésem során bent lévők utólag kivétel nélkül állították, hogy ez nem volt rendkívüli és nem sikítoztam annyira, mint ahogyan én megéltem, de az én megélésem teljesen más volt.
Tudom, hogy Andi és Ági tényleg a végletekig engedték, hogy Benedek a maga útján, gátvédelemben, gátmetszés nélkül szülessen meg. Nagyon hálás vagyok nekik ezért! Azt is tudom, hogy az utolsó nyomás tényleg az utolsó volt és ha a bébi feje nem jön ki akkor, nem úsztam volna meg a beavatkozást, amire már elő voltam készítve.
Mégis újabb csoda történt! Ki tudja, hogy hányadik az elmúlt 9 hónap során…Benedek feje hirtelen kint volt. Hihetetlen érzés volt. Én annyira reményvesztett voltam addigra, hogy fogalmam sem volt róla, hogy itt tartunk. Azt hittem, hogy teljes az elakadás és még messze a megszületés. Óriási élmény volt megérezni, hogy már majdnem megcsináltuk!
Aztán még egy újabb rettenetes fájdalom kíséretében megérkezett a gyermek kis teste is. Nem sírt, egy hang nélkül érkezett erre a világra. Ági fogadta a babát és egyből rám tette. Betakarhattuk a direkt neki hozott, piros, finom anyagú kendővel és máris együtt volt a család a nagy szülőágyon.
Annyira finom, puha, nedves, törékeny kicsi teste volt, szinte féltem megfogni, mégis olyan természetes volt, hogy itt van rajtam. Teljesen éber volt, nagy, sötét, szürkéskék szemeivel ránk nézett…és csak néztük egymást. Csodálatos érzés volt, erre nincsenek szavak.
Már csak a méhlepény születése volt hátra. A fájások teljesen leálltak, a testemben csend és béke volt. Csak a gátam táját éreztem halványan, de semmi mást.
Kiderült az is, hogy bár gátmetszésre nem volt szükség, horzsolások keletkeztek a szülés során. Andi összevarrta pár öltéssel – nagyon furcsa, fájdalommentes érzés volt, pont mintha varrnák a bőrömet.
Aztán újabb csodák történtek – alapítványi, külön szobába kerültem.
Nagyon nagy nézőpontváltáson mentem át abban a három évben, mire Benedek megszületett. Nagy szükségem is volt erre. A vetélések nélkül nem láthattam volna rá, hogy abszolút nem voltam tudatos semmire a szülés, születés kapcsán.
Azt gondoltam a jó szülés magánkórház kérdése, így nem volt kérdés, én ott fogok szülni. Az első két vetélésem utáni műtét ott is történt. De aztán a nagyon drága magánpraxisban olyan bántó mondatokat kaptam, amik felébresztettek. Így ráláttam, hogy teljesen más megközelítésre van szükségem és teljesen új irányt vett az életem is. Luxus ide vagy oda, nem körülményt, hanem orvos kellett választanom, mert természetes szülésre vágytam és az álom orvosom akkoriban nem rendelt magánkórházban.
Mire a szüléshez jutottam, más ember lettem, ezt határozottan állíthatom. Túl rengeteg terápián, meditáción, újjászületés tréningen, nézőpont formáláson – aminek örökre hálás leszek Tóth Andrea Beátának, már teljesen más dolgok számítottak.
Benedek születése utáni néhány napról annyit mondhatok, hogy minden körülmény ellenére úgy éltem meg, mintha a világ legjobb luxus hotelében szálltunk volna meg. Nem volt meleg víz, a lepedő folyton lecsúszott a műanyag borítású ágyról, a véres lepedőn feküdtem 3 napig, 2 napig nem vettek tudomást arról, hogy laktóz érzékeny és vegetáriánus vagyok és a második nap végén látogatott meg a dietetikus, hogy kikérdezzen mit ehetek, 40 fok meleg volt, de ezek annyira nem számítottak. A lényeg az volt, hogy együtt lehettünk, nyugalomban, háborítatlanul.
Úgy éreztem magamat, mintha egy szülőotthonban lettünk volna. Néha bejött valaki lázat mérni, vagy csak megkérdezni megy-e a szoptatás. Egyébként pedig teljesen magunk voltunk. Zenét hallgattunk, gyertyát gyújtottunk, idillikus volt minden.
Különleges élmény volt, amikor Pop Andi bekopogott hozzám és amellett, hogy megkérdezte, hogy vagyok; megkért, hogy meséljem el, hogy éltem meg a szülésemet. Nagyon jó érzés volt, hogy egy orvos nem csak a fizikai, hanem a lelki oldalával is foglalkozik a történteknek. Meglepődtem ezen, de nagyon örültem a beszélgetésnek, mert sokat segített abban a munkában, amiben a szülés élményét próbáltam feldolgozni a későbbi napokban.
Később Rákóczi Ági is meglátogatott. Úgy éreztem, hogy itt törődnek velem és nem leszek egyedül, ha valami nehézségem, problémám adódna.
A szoba elhagyásakor Benedek és én ketten maradtunk úgy 20 percre. Ahogy ott feküdtem az ágyon és arra gondoltam, mennyire csodálatos napokat töltöttünk el itt együtt. Itt kovácsolódtunk igazi családdá, így alakulhatott ki közöttünk még nagyobb kötődés. Nem csak a várandósságot és a szülést tudtuk közösen megélni, de az utána következő még fontosabb időszakot is. El sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem együtt tanulunk meg pelenkázni, nem együtt próbáljuk a bébi sírását értelmezni, nem együtt próbáljuk megnyugtatni, nem együtt nézzük boldog mosollyal órákon át, azt gondolva, hogy „milyen gyönyörű gyerekünk van” és még sorolhatnám.
Feküdtem az ágyon és néztem a falon a képek összevisszaságát (kedvencem a sok ló fenekéről szóló festmény volt😀, amiről pár napig nem is értettem mit ábrázol) folyni kezdtek a könnyeim és azt gondoltam, hogy erre mindig emlékezni fogok és sosem felejtem majd el.
Mindig tudatosan emlékezni akarok arra, hogy milyen fájdalmakkal járt a szülés – annak ellenére, hogy természetesen a hormonok nagyon dolgoznak teljesen elhalványodott az érzés.
Számomra egy addig soha nem tapasztalt csoda volt. Olyan erő, amiről fogalmam sem volt, hogy bennem van. Egy olyan lehetetlennek tűnő helyzetet éltem túl és oldottam meg, ami elmondhatatlan.
A szülés után az is értelmet nyert, hogy az utolsó, Tóth Andinál – akihez terápiára és meditációra, szülés lelki oldalának felkészülésére jártam – töltött szimbólum-terápián látott kép mit jelentett.
Egy kaput kellett elképzelnem és elmondanom mit látok. A felhők között láttam magamat és a babát, egy tárva-nyitva álló, erős, fából készült kapu előtt. Benedek kicsi volt, pelenkában láttam őt. Kézen fogva álltunk. Andi kérte, hogy menjünk át a kapun és mondjam el mi történik. Nehezemre esett elindulni, mert féltem. Eleve zavart, hogy egy ilyen mennyország-szerű képet látok, mert ettől megint kicsit előjött a halálfélelmem. Ötletem sem volt, hogy miről szólhat ez a kép. Igyekeztem ellazulni és elengedni minden tudatos gondolatot.
Végül sikerült úrrá lenni a félelmemen és rájöttem, hogy simán át tudunk sétálni a kapun. Ránéztem a mellettem álló bébire és azt láttam, hogy ő csak rám vár, számára ez a feladat nem jelent nehézséget. Így aztán szépen átsétáltunk kézen fogva.
Andi megkérdezte, hogy mit üzen nekem a kapu. Rögtön jött is a válasz. Azt feleltem, hogy átmenni rajta egy könnyű és természetes dolog, felesleges félni és aggodalmaskodni. Benedek érzéseit is meg kellett vizsgálnom. számára is egy természetes és magától értetődő folyamat volt ez a közös átsétálás. A másik oldalon már én sem értettem, hogy mi okozott akkora nehézséget abban, hogy elinduljak.
Felszabadul örömöt és könnyedséget éreztem és ez az érzés még napokig megmaradt a terápia után is. Ezzel a képpel olyan nyugalom és biztonságérzet szállt meg a közelgő eseménnyel kapcsolatosan, mint még soha. Valamiért teljesen eloszlatta a kétségeimet és félelmet és már biztos voltam benne, hogy akárhogy is lesz, minden a legnagyobb rendben lesz és menni fog a maga természetes útján.
Azt hiszem, hogy sikerült előrébb jutnom egy kicsit és elengednem magamtól a totális, szüléstől és fájdalomtól való rettegést, ami gyerekkorom óta kísért engem.
Bár a szüléstörténetből jól látszik, hogy még vannak blokkok, amik feloldásra várnak. Így, legalább nem fogok unatkozni a következő várandósság alatt sem.😀
2012. augusztus
Akkor még nem tudtam, hogy tényleg lesz ennek folytatása. Na, de az az út sem volt könnyű…újabb 3 év terápia és babavárás után megismétlődött az élmény. És egy újabb gyermek és történet született. ❤️
