! FONTOS: bár igyekeztem tompítani, de ez a történet előfordulhat, hogy van, aki számára a nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz. Így csak annak ajánlom, aki kíváncsi egy részletes, de cserébe nagyon valódi szüléstörténetre, amiben néha olyan talán olyan dolgokat is leírok, amit nem szokás. A hossza miatt úgysem könnyű olvasmány 😀.
Szeptemberben, menetrend szerint – ahogyan egy meditációban is elmondta nekem 2 héttel korábban – megszületett Vili, akit a testvére Blu-nak nevezett el. Viharos gyorsasággal érkezett az életünkbe és szinte szó szerint úgy, ahogyan Tóth Andival – aki ezt a folyamatomat is teljesen végigkísérte és rengeteget köszönhetek neki – az utolsó egyéni terápián azt láttuk.
Egy nappal a szülés előtt több „égi jel” is arra mutatott, hogy éjszaka történni fog valami, ezért lemondtam a másnapi találkozóimat és amikor Benedekért mentem az oviba és ott azt mondták, hogy a gyermek azt híreszteli az óvónéniknek, hogy a kistestvére éjjel fog születni, kicsit kezdtem komolyan venni azt a sok jelet.
Így aztán lezártam a céges ügyeket este 6-kor és megírtam a kolleganőimnek, hogy ne nagyon számítsanak rám mostantól. Persze a kórházi cuccok összepakolását már nem vettem olyan komolyan, pedig jobb lett volna…
Aztán jött a szokásos esti program, majd rendhagyó módon befeküdtünk Benedek ágyába és ott aludtunk el mindhárman, azzal viccelve, hogy lehet, hogy nem lesz már rá alkalmunk, hogy így 3an együtt legyünk…
Eljött a hajnal. Fél 3-kor arra ébredtem, hogy valami fáj és gyanús volt, hogy ez fel is ébreszt, mert az éjszakai fizikai nehézségek addigra már nem, vagy legalábbis nem így ébresztettek fel.
Elmentem wc-re és hát ott jött az újabb gyanús jel, ami Benedek érkezését is megelőzte….a hasmenés:-). Ezek után még megpróbáltam visszafeküdni, de mire visszaaludtam volna újabb kellemetlen érzést éreztem. Kezdett kicsit gyanús lenni a dolog, úgyhogy felkeltem és járkálni kezdtem. Nem voltam biztos abban, hogy mi történik, mert nem fájt annyira (Benedeknél átmenet nélkül jöttek az erős fájdalmak és végig ugyanolyan intenzitásúak voltak, így nem tudtam megítélni, hogy ez most mi).
Aztán észrevettem, hogy valahogy ritmikusan ismétlődnek a kellemetlen érzések, kb 15-20 percenként. Gondoltam, akkor talán mégis be kéne fejezni a kórházi csomag összepakolását😀.
Kisebb-nagyobb szünetekkel pakolni kezdtem, a fájdalom közeledtekor meg-megállva, de éreztem, hogy a koncentrációm szinte a nullára csökken és csak magammal akarok foglalkozni. A kérdésre, hogy szülni fogok-e vajon, csak azt voltam képes válaszolni, hogy „nemtudomnemtudomnemtudom”.
Kis idő múlva otthagytam az egész pakolást, nem érdekelt semmi, csak le akartam feküdni, így a hálószobában fekve próbáltam figyelni az érzéseket. Nagyon gyorsan úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy apukája az alvó Benedeket elvigye a nagymamájához. El is indultak gyorsan, engem pedig hol a hideg rázott, hol a forróság öntött el.
Úgy éreztem lázas vagyok.
Tudtam, hogy itt valami nagyon készül, úgyhogy újabb döntést hoztam, fel kell hívni Rákóczi Ágit, az én csodás szülésznőmet, mert a fele sem tréfa annak, ami történik.😀
Hozzáteszem, mi nagyon nem szerettünk sietni a szüléskor. Legszívesebben otthon szültem volna már Benedeket is, de a rendszer ezt eléggé ellehetetlenítette, így maradt az a verzió, hogy olyan segítőket választunk, akik maximálisan természetes szülés pártiak. A csapat már egyszer nagyon bevált, így akár azt is mondhatnám, hogy összeszoktunk, de azt nem tudom ebben a témában kijelenthető-e 😀.
Mire Ágit hívtuk, már rettenetesen felerősödtek a fájdalmak. Előző alkalommal is tökéletesen éreztem, hogy mikor kell indulnunk, most is ott volt bennem az erős késztetés. Aztán már láttam, hogy vérzem is, úgyhogy biztossá vált, itt születés fog történni hamarosan!
Addigra már a „szokásos” kiabálós szakaszba kerültem, ismerős érzések kerítettek hatalmukba és megint éreztem azt a tehetetlen érzést, amit előző alkalommal is. Letántorogtam a lépcsőn és nem tudtam elképzelni, hogy hogyan élem majd túl az autó utat a kórházig, annyira erős fájdalmakat éreztem.
Benedeknél a fájdalom enyhült az autóban, de persze nem lennének igazi testvérek, ha nem mindent totál másképp csinálnának.
Azt hittem, hogy az utat nem fogom túlélni. Már csak parancs szavakat tudtam osztogatni, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Hozd, tedd, ne, állj, indulj…újabb kiabálás, állj! várj! talán most…indulj!
Egyszercsak…talán az Árpád-híd magasságában megláttam magamat, aki kontrollálni próbál egy kontrollálhatatlan eseményt és az energiáit felesleges dolgokra fordítja. Tóth Andi szavai hangzottak a fejemben, amikor a csendes vipassana elvonulásokon elmondja, hogy mennyi felesleges dologgal foglalkozunk folyamatosan a gondolatainkon keresztül.
Két őrült fájdalom között azt vettem észre, hogy az utat próbálom fürkészni merre járunk….pedig ez teljesen értelmetlen és felesleges tevékenység volt, ami éreztem, hogy rengeteg energiámat felemészti.
Volt pár perc szünet, amit úgy tudtam a legpihentetőbben kitölteni, ha átestem egy másik tudatállapotba és nem gondoltam semmire, csak a MOSTra koncentráltam. Ehhez el kellett engednem minden gondolatot, kontrollt és csak magamra figyelni.
Ahogy ebből kiestem, máris rettenetes fáradtság tört rám. Ezért tudatosan vártam ezeket a szüneteket és akkor pihentem.. 1-2-3 perceket, de az hatalmas ajándék volt. Ehhez el kellett engednem MINDEN létező gondolatot, a „vajon merre járunk” típusúakat is.
Nagyon élénken emlékszem, hogy a körülöttem lévő táj elmosódottá vált és csak már csak fényeket érzékeltem, meg távoli zajokat és ott voltam én magam, egyedül a testemmel és a babával…különleges tudatállapot volt.
Végül megérkeztünk, parkoltunk, újabb fájást vészeltem át az autóban, aztán kiszálltam, kinéztem magamnak a legközelebbi fát, amibe majd kapaszkodhatok mert azt tudtam, hogy nem jutok el a bejáratig fájdalom nélkül, amik szinte percenként törtek rám.
Odacsoszogtam a fához, miközben megint nagyon távolról hallottam a gyermek apjának hangját, aki nem értette mit csinálok (mert ugye a beszéd már régen feleslegessé vált nálam) és azt hitte neki fogok menni a fának.
Megálltam, átvészeltem, újra indultam. A liftig jutottam. Újabb átvészelés, aztán irány az emelet, csöngetés, ajtónyitás, beestem és a falig jutottam.
Újabb átvészelés, immár Ági jelenlétében. Végigvárta türelmesen és csak annyit mondott: „irány a szülőszoba, a szokott helyen„.
Semmi vizsgáló, vajúdó, CTG, papírok vagy bármi...irány a szülőszoba.
Éppen magamnál voltam, úgyhogy meg is kérdeztem, hogy „már itt tartunk?”. Na, ez egy szlogenemmé vált onnantól fogva, és elég gyakran kérdeztem meg újra és újra.
A szülőszoba ismerős volt, de valahogy kisebb, mint emlékeztem. Körülnéztem kétségbeesetten, hogy mibe kapaszkodhatnék és a nagy ágy tűnt most szimpatikusnak, pedig múltkor nem lehetett leszedni a kötélről és bordásfalról. Most látni sem bírtam őket.
Az ágyra térdeltem, falnak támaszkodtam és megint csak a fájdalom, ordítás, aztán csend…Ági kérte, hogy hadd vizsgáljon meg, feküdjek le. Mondtam, hogy ez nem lesz könnyű, mert egymást érik a fájások. Nem is sikerült még egy darabig. Hagyta, hogy én mondjam meg, mikor érzem magamat alkalmasnak rá és akkor egyszer csak éreztem, hogy most vagy soha.
Lefeküdtem valahogy, ő pedig egy pillanat alatt megvizsgált és közölte, hogy teljes a tágulás. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt. El sem akartam hinni. ,Ági hívta az orvosomat, Pop Andit, aki Pasarétről rekord időt futott a kórházig, de így is majdnem lekéste Blu születését.😀
Egyszercsak éreztem megint, amit a könyvek is írnak…nekem most azonnal wc-re kell mennem és közöltem, hogy én biztosan kimegyek.
Persze azt is tudtam valahol a homályos tudatomon át, hogy itt aztán történhet bármi, ki nem engednek az biztos.
Az előző szülésnél is volt ez az érzés, de ott egyértelműen azt jelezte, hogy jön a bébi és nem történt semmi, csak az erős késztetés maradt. De itt éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. A fejemben végigfutott, hogy most a kezdeti, hasmenéses tisztulás nem volt annyira intenzív, mint első alkalommal.
Nem volt időm nagyon ezen gondolkozni és aggódni és bár nem tudtam hogyan kivitelezném, mégis bepróbálkoztam Áginál, hogy én most akkor is kimennék. A válasz várható volt, biztos, hogy nem megyek sehová, ne aggódjak, tudom jól, hogy ez megtörténhet, elvégre beszéltünk róla számtalanszor. Minden rendben csak hagyjam, hogy a szervezetem tegye a dolgát.
Az, hogy bepilsilek és ez nem kelt semmi rossz érzést senkiben már az előző szülésnél kiderült. Na, de ez most más volt. Hiába, a bélitsztítás legjobb módja a szülés😊 – bár ezt akkor nem éreztem át teljesen.
Három síkon zajlott a fejemben minden. Egyrészt nem törődtem semmivel és megdöbbenve néztem, ahogyan Ági minden egyes alkalommal összeszedi alattam az eldobható lepedőt és aztán újat terít.
Nagyon halványan előjött az érzés, hogy most mit kezdek ezzel az egésszel…de ez nagyon gyorsan eloszlott. Annyira csak saját magammal voltam, hogy nem volt időm a környezetet hosszan elemezni.
Harmadrészt pedig mindent elsöpört az az érzés, hogy ez az egész okkal történik és nincs miért rosszul éreznem magamat, elvégre ez egy természetes velejárója annak, ami zajlik. Aztán ennek is gyorsan vége lett, a legnagyobb természetességgel.
Visszatérdeltem az ágyra, támasztottam a falat. A homlokomon éreztem a hideget és a kezeimmel toltam a falat olyan erősen ahogy tudtam. Most a fal lett az erős támaszom. Az időérzékem elveszett, csak a fájdalom maradt és az üvöltés, ami egyre hosszabbá vált. Ági megkérdezte hol akarok szülni?
Mondtam: „itt, most rögtön….ja, nem. inkább szülőszéken” – hiába, ez a mániám, de sosem jön össze.😀
Odakészítette a szülőszéket, miközben én továbbra sem hittem, hogy „már itt tartunk”.
Mondta próbáljam ki…így nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról az aktuálisan kedvenc négykézláb pozíciómból, de két mozdulat után csak annyit mondtam: „na, nem. én nem megyek sehová”.
Így hát maradtam. Egyszercsak megjelent az ügyeletes orvos, aki halkan közölte, hogy amíg az orvosom, Andi nem érkezik meg, addig ő lesz itt.
Újabb halvány észlelés volt számomra a homályon át, hogy ha megjelenik egy orvos váratlanul, akkor ennek a fele sem tréfa, tényleg mindjárt szülök.
És még mindig nem hittem el, hogy ez ilyen gyors is lehet. A burok még megvolt.
Aztán érzékeltem, hogy Andi megérkezett és a maga kedves, határozott, de mégis csendes módján jelezte, hogy ott van. Hallottam, hogy Ági mondja neki, a burok még megvan….na, a burok csak erre várt, mert abban a percben megrepedt és én akkor nagyon boldog voltam, azt tudom.
Itt hittem el, hogy TÉNYLEG mindjárt vége, de onnantól egy új érzés jött, amitől számomra is érthetetlen hosszúságúra nyúltak az üvöltéseim, mert ezek már nagyon azok voltak.
Újra hozzáteszem, hogy a résztvevők ez alkalommal is azt jelezték vissza, hogy ezt csak én éltem meg így. De számomra ez mégis extrém élményként maradt meg.
Emlékszem olyan testéérzetem volt, hogy azt értetlenül azt kiabáltam, hogy „mi ez???„.
Éreztem, ahogyan a csontjaim távolodnak egymástól. Ági azt válaszolta „a babád”.
Szinte milliméterről milliméterre éreztem a medence csontom mozgását és ez egy szürreális élmény volt.
És hát a fájdalom…és az üvöltés. Annyira, de annyira kiabáltam (szerintem), hogy ezt még a homályos tudatomon keresztül is észrevettem és aztán elkezdtem figyelni.
Elmondhatatlan érzés volt, amit éreztem. Egyszercsak egy pillanatra nem volt más, csak az üvöltés és én, a fájdalom pedig sehol. És ott jutott eszembe megint Tóth Andi és az orgazmikus szülés, meg az, hogy a kitolási szakasz (elvileg) nem fáj…
Nem tudok beszámolni arról, hogy ne fájt volna, mert rettenetesen fájt, nincsenek arra szavak, hogy mennyire. De ott volt az az egy pici pillanat, ahová az ordítás juttatott el. Amikor megéreztem, hogy a semmiben vagyok és a fájdalom nem létezik.
Úgy érzem akkor először tudtam életemben a „mostban” lenni és akkor ott, abban a mostban nem volt fájdalom, nem volt semmi…elmondhatatlan lebegés volt.
Aztán jött a következő örök emlék. Ági keze és a szokásos nyugodt hangja, hogy ne aggódjak, minden rendben van. És aztán Blu feje átjött és éreztem minden egyes millimétert és a mai napig fel tudom idézni ezt az érzést. Az is hihetetlen volt. Szinte a feje formáját is éreztem belülről.
Minden akadály nélkül, gyorsvonatként száguldott ebbe az életbe. Egyszerűen elindult és lassan, akadálymentesen kijött…aztán kicsit pihent.
Úgy éreztem, hogy percek telnek el így, hogy én négykézláb állok, látom Blu fejét hátulról és várom a követező fájást, hogy végre a kis teste is kicsúszhasson….aztán eltelt ez az örökkévalóság is és megérkezett a gyermek.
Ági már előre elmondta Dénesnek és nekem is, hogy hová érkezik majd Blu és hogy akkor ebben a pozícióban majd nekem kell érte lenyúlnom, megfordulnom és magamra vennem. Valahogy ezt áthallottam a tudatomat borító fátylon keresztül.
Egyszercsak lenéztem és ott volt, a maga teljes valóságában. Nagynak láttam, pedig átlagos volt és egy csoda volt, hogy hogyan tudott átjönni egy ilyen kis helyen.
És fogtam és felemeltem és magamra tettem és itt először a könnyeim is folyni kezdtek. Másodszor is ugyanolyan csoda volt ez az egész, mintha sosem történt volna meg velem…csak feküdtünk ott és néztük…2 órán keresztül csak néztük és alig hittük, de itt volt Blu, aki 4,5 óra alatt jött erre a világra. Mozgalmas 4,5 óra volt, az már biztos.
2015. október
Akkor még nem tudtam, hogy bár nagyon fontos a kezdet, de ami utána következik, arra lehetetlenség felkészülni.❤️ A mai napig tanulom és igyekszem a legjobb szándékom szerint terelgetni mindkettőjüket az úton. Bátran állíthatom, hogy nem könnyű viszont. Viszont nagyon nehéz.
Azt, hogy írjam meg a szüléseim történetét, terápiás céllal javasolta Tóth Andi és nagyon hálás vagyok érte. Ilyen részletességgel az évek távlatából nem emlékeznék. És a gyerekeknek sem tudnám mesélni, aki imádják hallgatni még mindig. Mindenkinek javaslom, hogy ezt tegye meg. Mert ugye az írásnak óriási ereje van. De amúgy is folyton erről beszélek.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, hogy ezek a nagyon személyes történetek, amiket nem mindig könnyű kitenni, valamilyen módon hozzájárulás lehet a te életedhez is.✨
