Próbálok visszaemlékezni, hogy ez vajon mikor is kezdődhetett nálam. Azt hiszem, hogy már gyerekkoromban megfertőztek a szüleim a kreativitással, saját kezűleg készített bármivel és azzal a gondolattal, hogy mindent meg tudunk csinálni.
A legeslegkorábbi emlékem ezzel kapcsolatban, hogy ősz van, a húgommal nagyon kicsik vagyunk. A nagypapám által saját kezűleg készített, már téliesített kis tó medrében ülünk egy mini asztalnál, mini székeken és a délelőtti séta során gyűjtött gesztenyékből figurákat, állatokat készítünk az anyukámmal. Én pedig azt gondolom, hogy boldog vagyok, ennél jobb nem is történhet velem, soha ne érjen véget az élmény.
Aztán később nagyon beteg vagyok, fekszem az ágyban és az anyukámmal papírból kis alakokat vágunk, papírházat, rétet, erdőt készítünk, ragasztunk, színezünk és én nagyon boldog vagyok. Pár nappal később kint marad az alkotás az udvaron és az esőben elázik. És én nagyon szomorú vagyok. Sírok és az anyukám azt mondja, hogy nagyon sajnálja. Meg hogy csinálunk majd másikat. De én nem hiszem el, mert olyan szép már biztosan semmi nem lesz.
Aztán 6 éves vagyok és színes ceruzákat hegyezek, a leeső forgácsból papírra rajzolt lány alaknak szoknyát ragasztok. És egyszer csak felemelnek egy kiállításon az apukám munkahelyén és azt mondják, hogy díjat nyertem egy pályázaton az alkotással. Látom magam előtt a képet, amit készítettem és nem értem az egészet. Csokit kapok, ajándékot, oklevelet, mindenki megdicsér, én meg nem értem mivel érdemeltem ezt ki.
Aztán már nagyobb vagyok és az életünk része a lakberendezés, az otthoni díszek készítése. A nagy ebédlőasztalra kipakoljuk az összes alapanyagot, adventi koszorút, karácsonyi díszeket, húsvéti dekorációt készítünk és én boldog vagyok, hogy alkothatok és a saját munkánkkal dekorálhatjuk a házat.
Aztán már felnőtt vagyok. A saját, mini, bérelt lakásunkat dekorálom, képeket festek, díszeket készítek, függönyt varrunk. És közben azt gondolom, hogy nagyon boldog vagyok.
Aztán már mással vagyok, hozzá költözök, egy újonnan felújított házban lakom, ami nagyon üres. Nem dekorálhatok. Mert bár biztosan ügyes vagyok, de azért a lakberendező a biztos, ő majd tudja, hogy mit szeretnénk. Küzdünk sokat. Próbálok legalább egy szobát a saját ízlésemre berendezni. De érzem, hogy megtépázódik az önbizalmam, halványul a kreativitásom és érzem, hogy emiatt szomorú vagyok.
Aztán még előrébb megy az idő, egy barátnőmmel saját vállalkozást índítok, esküvőket, rendezvényeket szervezek. Minden lakberendezés vágyamat áthelyezem az esküvőkbe. Folyamatosan az interneten keresgélek, Pinterestet nézek, dekorációkról álmodozok és blog cikkeket írok tematikus esküvőkről. Olyankor nagyon boldog vagyok. Egyszercsak hallom az apukám hangját, azt mondja legyen webáruházam, ahol saját készítésű dekorációt árulunk. Azt sem tudom mi az a webáruház. Nem is értem, mit mond pontosan. És hozzáteszi: „Te csak dizájnoljál kicsim!”. Ezt sem értem. De ráhagyom. Aztán váratlanul dekorációs munkát kapunk, csodás dolgokat tervezünk, az egész család részt vesz és támogat, mindenki izgatott. Aztán az esküvő előtt két hónappal az apukám lezuhan a létrán és belehal a sérülésbe. Minden átalakul.
Összeszedem magamat, a dekoráció elkészül, minden gyönyörű, csodás a látvány. Boldog vagyok, érzem, hogy ez mennyire nekem való. Búskomor boldogság. De addigra már gyerekem van, kreatív szülinapokat tervezek, csodálatos hangulatokat varázsolok, mesekönyvet írok és készítek, kreatív kalandokat szervezek. Örülök, hogy ezt adhatom a gyerekemnek. Otthon elvagyok, kettős érzésem van, nem igazán érzem magamnak az egész hangulatot, de eldöntöm, hogy ez már engem nem is érdekel, nem foglalkozok vele, mert végre gyermekem született és én nagyon boldog vagyok.
Webáruházam lesz, nem is értem mit nem értettem azelőtt. Alkotok, gyerekek mellett kissé szétszakadok. Egyre több esküvőt dekorálunk és amikor hajnalban hazafelé autózok azt gondolom a felkelő napot nézve, hogy ilyenkor boldog és szabad vagyok. Feltöltenek az élmények, érzem, hogy a szépség, harmónia látványa, megalkotása az, ami igazán nagyon én vagyok.
Aztán elköltözök. Két gyerekkel. Új otthonba, ürességbe. Tervezni kezdek, Pinterestet nézek, vágyakozok a harmóniára. Otthont teremtek. Mostmár olyat, amit akarok. Falakat festek, felújítok, dekorációt alkotok. Végre a saját elképzeléseim szerint lakberendezek, a gyerekeknek saját birodalmat készítek, otthonná válik az új világunk.
Egyszer csak konkurenciám lesz. Egy – jelenleg 8 éves – fiú gyerek képében lendül ellentámadásba. Nagyon határozott, saját, extrém elképzelésekkel. Nyughatatlansággal, kreativitással, lakberendezés iránti izgatottsággal. A dísztárgyak és bútorok folyamatosan helyet és néha még funkciót is változtatnak. Büszkeséggel vegyes idegességet érzek. Titokban pakolásszuk a tárgyakat oda, vissza, amikor a másik nem látja. Mert az úgy jó. Aztán rájövök a titokra és boldog vagyok. Hagyom, hogy megélje a kreativitást. Generációk elfojtott alkotóereje robban ki belőle. Hatalmasak az igények, nagyravágyók az elképzelések, de kiderül, hogy tényleg bármit megalkotok.
Aztán durvul a helyzet…..
- Anyaaa, vegyünk egy nagy, arany szarkofágot! Múmia is legyen benne!
- Azt nem lehet, szarkofágot nem lehet venni sehol csak a múzeumban megnézni.
- Akkor csináljunk!
- Jah….hát azt nem tudunk. Mégis hogyan?
- Hát kartonból!
….és akkor azt veszem észre, hogy kartonból szarkofágot tervezek, halotti maszkot festek, múmiát wc papírba tekerek, napokig hieroglifákat festek….mert hát a múmiának sírkamra is kell. Éljen a kreativitás!
Az esküvők dekorációja közben olyan biztonságra tettem szert abban, hogy bármit és bármiből megvalósítok, hogy az már félelmetes. Hálás vagyok, hogy nem hagytam magamból kiölni ezt az egyik nagyon fontos erősségemet.
Szerencsére akkora erővel áradt bennem mindig, hogy hiába tömték be itt, utat talált magának ott…most pedig végre, hosszú idő óta szabadon áramlik bennem. És egyre több részemet “fertőzi” meg és enged teremteni, nőnek lenni, a kisugárzásomat szabadon áramolni hagyni, az ötleteimet megvalósítani, a saját sikereimet megélni, önmagam lenni és magamat elismerni.