Sírjon csak az a gyerek!

október 24, 2023

Elég nagy téma évek óta a nárcizmus és az ezzel társuló, különböző személyiségzavarok. Cikkek, videók, beszámolók tömkelege érhető el a témában. Szerencsére, mert így ma már egy fokkal könnyebb ennek a felismerése. Annak, aki ott tart, hogy ezt felismerhesse. De persze egyáltalán nem garantált, hogy ez a felismerés valaha meg is történik. 

Éveken át olvastam a témában sztorikat és mindig nagyon szíven találtak. És ha némelyikben találtam is az életemmel kísértetiesen hasonló elemet, az elmém még csak egy halvány pillanatig sem volt hajlandó arra, hogy a ködből kicsit is kilásson és gyanakodni kezdjen. Főleg azért, mert igazából a szó ismeretén és valami halvány, ehhez kapcsolódó lexikális tudáson kívül semmilyen információm nem volt erről az egészről. Mondtam ki olyan mondatokat életemben, hogy úgy érzem ez egy folyamatos „érzelmi zsarolás”. Meg olyat is, hogy „úgy érzem magamat, mintha egy pszichothriller egyik főszereplője lennék”. Még később, egy cikk hatására már neve is volt ennek az érzésnek: gázlángozás. De nem tartottam még ott, hogy ebbe ennél mélyebben belemenjek.

Olyan érdekesen működik az agyunk. Vannak bizonyos fogalmaink velünk történő dolgokra, érzéseink arról, hogy valami nem OK úgy, ahogy történik. De valahogy iszonyú nehéz olyan dolgokra tudatosnak lenni, amiről amúgy tudomásunk és fogalmunk sincs. 

Valójában semennyire sem meglepő, hogy ennyi embert érint ez a probléma. A kialakulásának egyik fő oka, a gyerekkori érzelmi elhanyagolás, leértékelés, magányosság, magas elvárások, eredmények nem értékelése, szeretetlenség, hidegség, elhanyagolás. De hát ez volt a trend a mi generációnk nevelésénél sok esetben és jaj volt annak, aki ezt nem követte. És persze ez nem jelenti, hogy akkor mindenki kórosan nárcisztikus lett egy jó kis személyiségzavarral fűszerezve. De jó nagy arányban termelte ki ez az időszak az ilyen embereket….na meg azokat is, akik az áldozati szerepbe helyezkedtek bele. 

Azt gondolom, hogy nem mentség az, hogy a szüleink hogyan bántak velünk. És azt is gondolom, hogy nincs olyan ember, akinek ne lenne szüksége valamilyen terápiára, pszichológusra, pszichodrámára és mellette alternatív gyógymódokra, mentális egészséget támogató gyakorlatokra. 

Sírjon csak az a gyerek. Nem kell elkényeztetni.
Nem kell állandóan felvenni!
Meg kell nevelni!
Tanulja meg, hogy az élet nem habostorta és kérem itt mindenért meg kell küzdeni.
Mi is felnőttünk valahogy, neki sem lesz semmi baja.
Ne sírj! Katonadolog. A fiúk nem sírnak. A lányok meg sírjanak csak nyugodtan, úgysem mennek vele semmire.
Aztán meg csak két négyesed volt? Nahát, ennyi erővel simán lehettél volna kitűnő is.
Oklevelet kaptál csak a vetélkedőn? Nem baj, ha keményen készülsz majd érmes leszel legközelebb. De arany! Nem ám valami bronz meg ezüst.
Tiszteld a felnőtteket, te még csak egy gyerek vagy.
Azért, mert én azt mondtam! Ne feleselj vissza!
Tartasd meg magadnak a véleményedet! 

Sorolhatnám a végtelenségig, de azt hiszem – és persze ne legyen igazam – legtöbben elég gyorsan tudunk kapcsolódni az ezekből fakadó érzéshez, még ha a mondatok kicsit máshogy is hangzottak el.

Küzdelem a szeretetért. Magány. Egyedüllét. Rettenetes (lehet) így felnőni. Bár az az igazság, hogy gyerekként akármennyire is fáj, ami történik velünk, a szüleink szeretete belénk van kódolva és egész életünkben az ő elismerésükre, szeretetére vágyunk. Más kérdés, hogy a szeretetről egy ilyen sztori után milyen kód fut az érintettekben és az átélteket hogyan bosszulják meg – sokszor öntudatlanul – a közvetlen környezetükön, a szeretet jegyében. És persze kik találnak egymásra? A nárcisztikus párja sok esetben az empata lesz, akinek az élete a megfelelési kényszerről, maximalizmusról, mások előtérbe helyezéséről szól. Így történhet meg, hogy amikor jön a gázlángozás, akkor egyből magukat gondolják hibásnak, tök hülyének, néha egyenesen őrültnek. A másik fél meg csak érzéketlenül röhög. Ebből a körből kikeveredni, ezt észrevenni súlyos esetben sem könnyű, hát még ha enyhébbek a tünetek. Olyankor még kevésbé tetten érhető, bizonyítható, felfogható, hogy mi történik.

A gyerekek születésekor egyetlen dolgot tudtam és az tűzön-vízen át igaz volt/van nekem a mai napig: érzelmi biztonságot, igényekre reakciót, kötődést, értéket és pozitív értékelést, erőszakmentes kommunikációt, megoldási képleteket akarok adni nekik. Volt, hogy – én, a konfliktuskerülő – olyan vitákba keveredtem emiatt, amit sosem gondoltam volna. De fontosnak tartom, hogy azt éljék át, hogy én kiállok értük és így nekik is joguk van magukért és másokért kiállni. Akármi is volt ezeknek a végeredménye, akármennyire is utáltam csinálni belül, nem bánom, hogy megtettem és örülök, hogy az anyai ösztönöm felül tudta írni a kisebbségi komplexusomat.

Nem volt meg akkoriban még tudatosan, hogy miért csinálom. De kevés dolog volt eddig az életemben, amit ennyire felvállaltam és ennyire komolyan vettem volna. És biztosan nem sikerül mindig mindent tökéletesen megvalósítanom, el is bukok néha. És garantáltan sérülnek ők is az én tanulási folyamatomban. De kíváncsian várom, hogy mivé lesznek felnőtt korukban és sikerül enyhítem az ilyen-olyan generációs örökségeket.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

Az írás-para

Közgazdasági szakközépiskolába jártam.  Két évig gépírást is tanultunk. Erika írógépeken. Kattogtatott

Esküvőszervezés, dekoráció, avagy a boldogság-gyár másik oldala

Hétvége. Esküvő. Dekoráció. Szervezés. Hosszú évekig erről szóltak a nyarak,