Ilyen tér például a saját, privát naplónk, füzetünk – ahová a legtitkosabb és legbelsőbb gondolatainkat írjuk le. Magunknak. Terápiás céllal.
A naplózás egy biztonságos tér, egy titkos felület, ahová bármi bekerülhet, mert ott senki sem ítélhet meg, senkinek sem kell megfelelni. A papír mindent elbír. Sokan jöttek már hozzám azzal, hogy nem szeretnek írni, mert:
- nem tudnak és sosem tudtak
- az egykori tanáruk / szülőjük szerint csúnyán írnak
- helytelenül írnak
- utálják, mert kötelező volt
De a legdurvábbak azoknak a történetei, akiknél azért van blokk az íráson, mert valaha még írtak. Naplót vezettek. A szüleik, ismerőseik, egykori tanáruk, párjaik pedig röhögve vagy dühösen vagy titokban vagy csak-mert-miért-ne, elolvasták, kidobták, eldugták, széttépték, elégették a füzetüket. Kigúnyolták, leszólták, megszégyenítették azért őket, amit olvastak. Sokkoló volt számomra, hogy mennyien vannak, akik ezt az élményt hozzák magukkal és egy életre elvesztik a bizalmat még a saját gondolataikkal = saját magukkal kapcsolatban is.
Számomra ez = személyiségi jogok maximális megsértése.
Egyre nagyobb frusztrációban létezünk. Mit kezdünk vele? Hibáztatjuk egymást, a sorsot, a világot, Elon Muskot…. Miért gondoljuk, hogy ez nem megy át a gyerekeinkbe?
Sokan azt képzelik, hogy ez nincs rájuk hatással. És mégis mitől lenne stresszes egy gyerek? Mi dolga és gondja van neki egyáltalán? Nagyon sokat hallottam már ezeket a mondatokat és minden alkalommal fájnak.
Minden káromkodásunk, képernyőfüggőségünk, ideges reakciónk, negatív gondolatunk, stresszünk, rohanásunk ott kering körülöttük, bennük.
Ők persze ezt ne másolják le, mert azért büntetés jár. Járjanak különórákra, szervezett sportra, legyen tele az ő naptárjuk is, akkor legalább lefoglalják magukat. Mert különben jól lemaradnak, aztán mi lesz belőlük felnőtt korukra. Miről is maradnak le? A gyerekkorról? A szabad játék élményéről? A kreativitásuk fejlődéséről? Nem kissé kontraproduktív ez?
Ők hol vezethetik le a feszültséget? Hol van az a szabad, független, korlátlan, megengedő tér, ahol bármit megtehetnek? Szabályok nélkül. Ahol kiadják magukból minden fájdalmukat, bánatukat. Ahol szabad káromkodni, utálkozni, érzésekről teljesen őszintén beszélni? Törni-zúzni, a haragot biztonságosan megélni?!
Felajánlottam a gyerekeimnek, hogy naplózzanak, mert az utóbbi időben egyre több váratlan stressz és feszültség éri őket. Olyan helyekről, amire nem is számítottam.
Az ötletemre az első reakció persze már náluk is ez volt: „hát…nem annyira jó ötlet….nincs kedvem még itthon is írni”.
De aztán elmagyaráztam, hogy egyáltalán mire való a napló, mi az írás lényege. Mit lehet ezen keresztül teremteni. Elmondtam, hogy bármi leírható. Igen, “csúnya szavak” is. Igen, felnőttekkel kapcsolatos rossz érzések is! És igen, titkos vágyak, érzelmek és álmok is. És nem, nem olvashatja el senki. Én sem. A világon senki.
Hihetetlen volt, hogy ezek után milyen gyorsan és milyen örömmel éltek a lehetőséggel. Megadtuk a módját is. Szép füzeteket, tollat vettek maguknak. És beindult az alkotás, írás. A napló egy szabad és biztonságos tér.
Aki megsérti egy gyereknek (vagy felnőttnek) a saját teréhez való jogát és önkényesen elolvassa a naplóját, megszégyeníti, leértékeli, kineveti – az egy újabb, hatalmas szöget ver be a kreativitás, nyitottság, másokba vetett hit és önbizalom koporsójába. És ezzel a veleszületett teremtőerőre is rádob egy jó nagy halom földet. Olyan ez, mint egy élve eltemetés. Amit érdekes módon, ha egy fizikai testről van szó, elítélünk. De ha a lélekről….akkor azt miért lehet?
Milyen lehetne a világ, ha mindannyian magunkkal foglalkoznánk, lennének eszközeink és ezeket adnánk át tudatosan a gyerekeinknek!?