Mi is felnőttünk valahogy és tessék! Semmi bajunk nem lett!

Aki ezt kimondja, azt azzal jutalmaznám, hogy ingyen terápiába küldeném….a társadalom és a családja érdekében, na meg persze magáért, egy boldogabb életért, amit ezután élhetne meg. Már ha egyáltalán még menthető…
november 10, 2023

Na, hát ez az a mondat aminek a hatására úgy érzem egy sátáni kacaj törne fel legszívesebben belőlem, ahányszor meghallom.

Aki ezt kimondja, azt azzal jutalmaznám, hogy ingyen terápiába küldeném….a társadalom és a családja érdekében, na meg persze magáért, egy boldogabb életért, amit ezután élhetne meg. Már ha egyáltalán még menthető…

Kezdem azzal a fontos ténnyel, hogy ez rám is ugyanúgy vonatkozik. Látszólag idillikus családban nőttem fel. Nem volt sok pénzünk, de nem éheztünk, voltak ruháink, házunk. Tanulhattunk. Sportolhattunk. Egészségesek voltunk. Minden nyáron belföldön nyaraltunk valahol. Volt tv-nk és aztán egy Ladánk is 😊. Sokat alkottunk. De én mégis…rengeteget álmodoztam arról, hogy bárcsak ne lennék ott, bárcsak elválnának a szüleim. Bárcsak véget érne az a végeláthatatlan gyomorgörcs, amiben léteztem. Mások irigykedtek rám. Milyen jófej szüleim vannak! Milyen jó lenne ha az ő apjuk is ilyen vicces lenne! Az anyjuk meg ilyen kedves és kreatív. És ez mind igaz volt. Csak kár, hogy a háttérben más erők is munkálkodtak.

És folytatnám azzal, hogy én is – mint mindenki más – egy gyakorló anya vagyok, akinek gyerekkori traumái kihatnak a jelenére, aki eszerint választott párt, aki botladozik az útján és garantáltan követ el hibákat a gyereknevelés kapcsán. Nem keveset. Viszont sokat. És aki elhatározta, hogy ő nem marad ebben az ördögi körben, kiáll magáért és kigyógyítja magát. A gyerekei és egy egészségesebb új generáció érdekében is.

Valahogy eleve nem bírom a gyereknevelés szót, mert van benne számomra valami felsőbbrendű érzés. Persze technikailag ez történik, amikor szülővé válunk. Csak valószínűleg a nevelés szóra a magyar nyelvben már az évszázadok alatt olyan érzelmek rakódtak, amivel én semennyire sem tudok azonosulni. (Na, ezért volt kizárt, hogy az én gyerekeim állami iskolába menjenek. Mert azt képzeltem, egy magániskolában majd minden más lesz….csak vajon más lett?).

Ha itt bárki nevel bárkit, akkor az az élet, vagy sors, vagy bárhogy is nevezzük, aki/ami megtanít minket szülőket arra, hogy milyen brutálisan nehéz a gyerekek megfelelő úton való terelgetése. De azon kívül, hogy nekünk milyen gyerekkorunk volt és mit akarunk pont úgy, vagy biztosan nem úgy csinálni, esetleg jól megbüntetni másokat a saját – tanárainktól, szüleinktől, egyéb családtagjainktól, idegenektől stb. – elszenvedett sérüléseinkért…na, ezen kívül semmivel sincs több tudásunk arról a bizonyos gyereknevelésről, mint akár a saját gyerekeinknek.

Ők megérkeznek hozzánk: tisztán, őszintén, feltétel nélküli szeretettel, egy sajátos személyiség csírával, természet adta, jól működő ösztönökkel. Erre jönnek a felnőttek, akik onnantól, hogy egy csecsemő  kiszületik, azon dolgoznak, hogy átprogramozzák őket, saját képükre formálják, társadalmi normáknak megfelelővé tegyék őket. Elveszik a természetes ösztönt tőlük és elhallgattatják bennük azt a belső hangot, ami megmutatná nekik, hogy számukra mi a helyes. Aztán elvárják, hogy az új szabályok szerint működjenek, de mielőbb!

Mindenkinek van egy sztorija, ami magzat korától alakul. És nincs az a gyerek, aki átlebeg egy rózsaszín felhőbe burkolózott gyerekkoron és semmit nem él meg negatívan és persze pozitívan is. Nincs is ezzel baj egy bizonyos mértékben. Ezek az élmények formálják a személyiséget. Hallottam egy nagyon nagy és szomorú igazságot: Három évig biztatjuk a gyereket, hogy szólaljon meg. Aztán utána 15 évig erről akarjuk leszoktatni. És hozzáteszem közben végig azt várjuk, hogy bátor, sikeres, egészséges lelkületű felnőtt legyen, aki kiáll magáért, másokért, jól kommunikál, csapatjátékos és hatalmas a teremtő ereje.

Mindeközben….

Nem kell, hogy más véleménye legyen.

Joga nem nagyon van, de ha megtudja, hogy mégis van neki olyanja, akkor ezt a tiszteletlen viselkedést meg kell törni, csírájában el kell fojtani. Nehogy már a gyerek mondja meg!

Újító ötletek, gondolatok? Felszabadult viselkedés? Állandó kérdések? Hagyjuk már! NEM! Legyen tisztelettudó, alázatos, kedves, előzékeny, csöndes. Játsszon magában. Ne legyen már koszos a ruhája, hogy néz az ki. Tudja hol a helye. Ne okoskodjon. A felnőttek úgyis jobban tudják. Véleménye? Hát…ha muszáj akkor legyen, de főleg akkor, ha az egyezik az aktuálisan előtte álló felnőttével. Ellentmondás? Más nézőpont? Na, azért óvatosan ezekkel, mert különben még a végén anarchia lesz.

Kreativitás? Jézusom! Csak módjával és nem mindegy, hogy miben!

Együttműködés? Összetartás? Csapatmunka? Gyanús! Ez nem vezet jóra. Szedjük szét őket, ugrasszuk egymásnak valahogy a háttérből az ilyen csapatot, mert még a végén túl erősek és egészségesek lesznek. Igen, az lesz a legjobb. Szabad akarat? Szárnyalás? Na persze! Majd a meghatározott keretek között.

Káromkodik? Képernyőfüggő? Botrány! A szülőnek, tanárnak, felnőttnek természetesen lehet, mert ő már felnőtt! A gyerek meg mit képzel magáról?! Igaz, hogy éveken keresztül arra tanítottuk, hogy minket utánozzon, mert az a helyes! Na, de majd mi jól megmutatjuk, mert a mi családunkban így szokás. Ja, hogy ezeket nem kellett volna leutánozni? Ja, hogy ezt magától kellene tudnia? Hát jó. Következmény? Kiabálás, megjegyzések, büntetés, mások előtt megszégyenítés, leértékelés, mert tanulja meg hol a helye! Ja, hogy majd ettől traumatizálódik? Mi ez a sok baromság? Ezt a hülyeséget! Ez a túlféltés és túlreagálás valami divat most biztos.

Kamaszodik? Büdös a lába? Flegma? Hát mert igénytelen! Alázzuk meg, lehetőleg mások előtt, tanulja meg hol a helye! Mi? Hogy a tanár agresszív? Mese habbal! Csak a gyerekek találják ki! Meg amúgy is megérdemlik. Mit képzelnek magukról? Büntessük meg őket, hazudnak és tiszteletlenek! Régen bezzeg ez volt a trend. Hát mivé lett ez a világ? Tanulják már meg hol a helyük!

Hangosan röhög és idétlen? Tiszteletlen! Büntetést neki! Az nem árthat! Hát ezeknek semmi sem elég? Majd mi lealázzuk és akkor megérti, hogy hol a helye.

Van véleményük? El is mondják? A kellemetlent is felvállalják? Bűnözők! Nem! Ez tűrhetetlen. 

Hogy a szülők között szép számban van bántalmazó? Micsoda? Hát neeem. Nálunk ilyen nem fordulhat elő. Soha nem ütnénk meg a gyereket! Mi? Hogy érzelmi bántalmazás? Mi ez a baromság? Rá kell szólni, mert tanulja meg hol a helye! Meg nehogy már azt gondolja magáról, hogy ő itt valaki. Miért lenne már bántalmazás, hogy mások előtt ráordítok?! Vagy elmondom, hogy mitől rossz. Lássa már a világ, hogy én mennyire nem tehetek arról, hogy ilyen a gyerek! Én nem ilyennek neveltem, nem ezt tanítottam neki! Biztos a másik gyerekétől tanulta. Vagy hallotta a videójátékokban – amit amúgy én engedek, hogy nézzen, de ez nem lényeg, mert neki tudnia kéne mit szabad és mit nem.

Röhögök rajta, ha hülye….és akkor mi van? Az én gyerekem, nem kell itt túl érzékenynek lenni, engem is kiröhögött az apám és nem foglalkozott velem az anyám. Aztán tessék! Nem lett tőle semmi bajom!

Hogy a tanárok között szép számban van bántalmazó? Micsoda? Hát már minden tisztelet kihalt a világban? Hát már meg sem üthetjük a gyereket! Mi? Hogy érzelmi bántalmazás? Ezt a hülyeséget! Rágalom!

A gyereket nem nevelték meg otthon. 

A másik tanár tehet róla. 

Egymástól tanulják el a hülyeséget. 

Erős az önérzete? Ismeri a jogait? Mer megszólalni? Tűzzel-vassal kiirtani mielőbb! 

De persze csináljuk ezt alattomosan. El kell hitetni velük, hogy rosszak és baj van velük. Mi meg csak jót akarunk nekik. Csak így tudjuk őket hatékonyan lealázni. Ellenkeznek? Ki velük az iskolából! Vagy még jobbat tudok! Tegyük tönkre, húzzuk le, keserítsük meg a napjaikat. Majd megtanulják hol a helyük. Ha meg nem, hát akkor meg mehetnek, kit érdekel.

Ha a szülők kiállnak értük? Majd megbánják! De azok úgysem bírják sokáig, az a generáció már úgyis el van cseszve szerencsére. Easy!

Elképesztő, hogy még mindig ott tartunk, hogy egy sima, hétköznapi iskolai vagy családi jelenetből pszichothriller készülhetne.

Szerintem nem csoda, hogy már a gondolattól felfordul a gyomrom, mert ilyen filmet egyet sem bírtam soha végignézni.

Szóval, nem tudom. Szerintem mindenki nézze meg, hogy mit tehetne magáért. A belső világának megszépítéséért. Hogy létezik-e más nézőpont? Hogy ő maga hol szorul segítségre? Mit kezdett a saját sérüléseivel?

Szükséges-e állandóan közbeavatkozni, kontrollálni, rettegni azon, hogy a gyerekek majd a fejünkre nőnek?! Leverni rajtuk a saját sérelmeinket, fájdalmainkat? Tudatalatti, zavaros működésünket rájuk és a környezetünkre hányni?!

Tudom, tudom. Felesleges szavak. És hülye is vagyok, meg nem-normális, hogy fel merem vállalni, amit gondolok. Mert ezeket az érintettek úgysem értik. Kinek lesz jobb, ha elmondod a véleményedet? Kinek lesz jobb, ha bosszút áll rajtad? Kinek lesz jobb, ha bosszút áll máson? Kinek lesz jobb bármi, amikor ő úgysem lát rá? Egyszóval: fogjuk be a szánkat szépen…pont úgy, ahogy azt gyerekkorunkban tanították nekünk és hagyjuk, hogy megalázzanak. Ez sokkal inkább rendben van, mint az, hogy kiálljunk magunkért.

Ami meg a gyerekeket illeti: hagyjuk már őket, hogy kinőjék magukból azt a csodás lényt, aminek születtek. És ne rettegjünk már attól, hogy szebbek, jobbak, nagyobbak lesznek nálunk. 

Vajon mi lenne a világban lehetséges, ha mindenki saját magával foglalkozna? Vajon mit teremtenénk a gyerekeinknek, az új generáció számára, ha ezt a példát mutatnánk? Vajon hogyan változhatok én, hogy mást tapasztaljak? Vajon mi lehetséges még itt, amire nem is gondoltam?

U.i.

Persze kellenek keretek, amik tiszták és egyértelműek. De ezek a keretek tágak, azon belül nincs szükség egy nagy bonyolultságú kerítésrendszert felépíteni. Nyílt kommunikáció, amire a gyerekeinket is megtanítjuk a saját példánkon keresztül. Őszinteség, ami ugyanúgy tud terjedni, mint a mérgezés. Tisztelet, SAJÁT MAGUNK iránt! Együttérzés. Nyitottság a világra. Elfogadás. A másság tolerálása. Azonnali megtorlás helyett kérdezés. A miértek felfedezése.

Keret a keretben.

Mi is felnőttünk valahogy!

Aztán tessék mi lett belőlünk….

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez is neked való!

„Ne játszd az anyát!”

Az 5 nap vakság a kamaszkor küszöbén kiegészítő története. Erős

Trauma vagy szuperképesség?

Úgy négy éve fogalmazódott meg bennem egy nagyon érdekes és