admin
Hát, elég sok. De nem sorolom, mert erre semmilyen ráhatásom sincs egyelőre.
Volt egy nehéz folyamatom nemrég, amikor szembesülnöm kellett a rendszer szomorú tényszerűségeiről és megtapasztaltam, hogy egyrészt az embereknek könnyebb homokba dugni a fejüket és behódolni – mert ezt szokták meg; másrészt ez persze érthető is, a rendszer totálisan elcseszett, manipulatív és változtatni (látszólag) nem lehet. Legalábbis addig nem, amíg a társadalom a balsorstudatban és abban a generációs hitben éli a mindennapjait, hogy nincs mit tenni az elavult rendszerek ellen es félni kell a megtorlástól.
Miután megpróbáltam, amit tudtam és több fronton elakadtam, az összefogás erejében is csalódtam – de csak egy pillanatra😊, megnéztem mi az, amire nekem ráhatásom lehet.
És arra jutottam – megint – hogy elsősorban magammal kell foglalkoznom, hogy egy jobb/más/alternatív valóságot teremtsek. Hogy ne hagyjam, hogy behúzzon mások negatív spirálja, viszont olyan dolgoknak adjak energiát, ami teremtő erejű és előremutató.
Felszabadító érzés volt, amikor összeállt a fejemben a kép: kisebb-nagyobb magán kezdeményezésű projekteket fogok indítani, amiben minimum a saját gyerekeimnek és a közvetlen környezetüknek tudok más alternatívát, érzelmi támogatást, kreativitásuk lerombolása és személyiségük földbedöngölése helyett, megértést, elfogadást, korunknak megfelelő, izgalmas lehetőségeket adni és egyfajta hidat képezni a generációs értékek között. És ha már az írás ennyire fontos az életemben, ezzel fogok példát és új lehetőségeket mutatni azoknak, akik nyitottak rá.
Felvállalom azt az évtizedes ügyemet, amit sokáig hárítottam: segítek a velem hasonló gondolkodású, fejlődni akaró embereknek abban, hogy új nézőpontokat kapva ők is kiszabadulhassanak a negatív spirálból és saját változásukon keresztül egy egészségesebb generáció felneveléséhez járulhassanak hozzá. Alapvetően, ha már ez megvalósul, akkor nyert ügyük van a gyerekeknek, mert kevésbé sérült felnőttek próbálják majd megmondani nekik a tutit.
Alvin Toffler – jövő- és társadalomkutató már 1970-ben ezt írta Future Shock című könyvébe és elképesztő, hogy mennyire igaz ez és ezt éljük: “A 21. század analfabétái nem azok lesznek, akik nem tudnak írni és olvasni, hanem azok, akik nem tudnak tanulni, a tanultakat elfelejteni és újratanulni.”
Azt hiszem, hogy kell egy jó nagy adag alázat ahhoz, hogy ennek az igazságát belássuk. De mit teremtene, ha ezt minél többen éreznék át az oktatásban is és akarnák megreformálni a rendszert!
Vegyük például csak az írást – ez az alapvető tudás, amit a számolás mellett a fejünkbe vernek gyerekkorban – ami egy hatalmas eszköz a kezünkben. De miért? Az írás terápiás, mert sok esetben levezeti a haragot, megnyugtat, felületet ad , szomorúságnak, örömnek, mindenféle érzelmeknek. Teremtőerővel bír. Összerendezi a kusza gondolatokat. Rendszerez.
De nem. Erről senki sem beszél. Helyette azt hallom, hogy: “nem elég kerek az a betű, nem elég szép az a sorminta, maszatos a papír, menj haza és tanulj orrvérzésig (ez személyes „kedvencem” 😂), kötelező olvasmány, egyes-ha-nem-írsz-naplót, tanulj tiszteletet.
Kinek lesz kedve így bármihez?
Megmondom amúgy, mert tudom a választ: a maximalista, szorongó, teljesítménykényszeres, “jónak lenni akaró” gyerekeknek. Mint amilyen én is voltam. A többi pedig – aki ezzel a módszerrel tanul – megutálja az írást, elveszti az önbizalmát, blokkolja a kreativitását. Nem gyerekkorra, hanem egy életre!
Most miért mondom ezt, amikor én is felnőttem valahogy és tessék semmi bajom, még előnyömre is vált a régi rendszer!” – na persze!
Mondjuk az is lehetne a tanítás alapja, hogy elmagyarázzuk az írás varázslatát. Azt, hogy milyen csodákra használható. Hogy mennyi sokféle lehet. Hogy vannak régi szabályok és léteznek más, kreatív módszerek. Hogy a János vitéz összefoglalása helyett abból is lehet fogalmazást gyakorolni, hogy “Miért szereted jobban a Stumble Guys-t a Minecraftnál?”. Mi az a történetmesélés és mennyi minden érhető el vele? Dehát ki szeretne önálló gondolkodású, kreatív, hatalmas teremtőerővel rendelkező, önbizalommal teli gyerekeket “kitermelni” az iskolákban?!
Tudom, tudom! Egy csomó helyen ezen dolgoznak. Máshol meg ezeket az értékeket lebegtetik, ezeket ígérik a diákoknak, szülőknek. Csak amúgy megvalósul?
Az iskolákban Alvin Teffleren szocializálódott, és a generációk különbözőségeivel, neadjisten önmagukkal rendben lévő vezetők, pedagógusok vannak? Vagy…..?!
Én láttam már példát erre is arra is, de a szomorú valóság, hogy főleg “erre”, mert a másik egy extrém nehezített, sokszor ellehetetlenített pálya, így aki azt választja előbb-utóbb kiesik a rendszerből.
Kár, hogy sok fontos, bizonyos tárgyakban eleve ott rejlő lehetőségek kiaknázása, fejlesztése nem képezi a tananyag részét. Így az írás (is) sokaknak kellemetlen élmény marad, mert a rengeteg kritizálás, szenvedés, kötelező feladat, dolgozatok jutnak eszébe róla. Napi szinten találkozom velük – akik így tekintenek az írásra – és próbálok segíteni nekik, 20-30-40 év távlatából.
Én szerettem írni mindig. Na, nem azért, mert megszerettették velem, hanem azért mert megtaláltam benne a nekem való kellemes részeket. Szerettem mindig a szépet, a sormintát, a betűk lassú kerekítését. És nálam ez az önkifejezés egyik formájává is vált idővel.
De nem szerettem, hogy nem örömből írtunk, hanem megfelelési kényszerből, félelemből, muszájból és ráadásul nem is arról, amiről akartunk. A mai napig nem tetszik, amikor az iskolában azt hallom, hogy semmi sem elég szép, jó, kerek, egyenes, rendezett, szabályos. Hogy lehet így valamit örömmel használni?
Mióta tudom, hogy mennyi mindenre használható a naplózás, történetmesélés, már tudatos eszközként használom. Akár arra, hogy a gondolatok végtelen folyamát kiírjam magamból. Vagy arra, hogy teremtsek vele, összerendezzem a gondolataimat, kikristályosítsam az utamat. Vagy arra, hogy másokat inspiráljak történeteken keresztül vagy örökítsek meg az utókor számára. Mindenkinek javaslom!
“A 21. század analfabétái nem azok lesznek, akik nem tudnak írni és olvasni, hanem azok, akik nem tudnak tanulni, a tanultakat elfelejteni és újratanulni.”
Én nem akarom soha abbahagyni a tanulást, az újratanulást és hajlandó vagyok rá nagyon is, hogy új utakat, innovatív megoldásokat keressek, megkérdőjelezzek korábbi igazságokat és bármilyen nehéz is, áthuzalozzam az agyamat, hogy hátha egy kicsivel is jobbá tudom tenni ezt a világot.
Elvégre az új átlag életkor akár 120 év is lehet. Szóval még egyáltalán nem mindegy nekem.
