„Az én gyerekem olyan jó, jólnevelt, csendes, szófogadó, jótanuló”.
„De szerencsés vagy! Az enyém hangos, rendetlen, nem tanul, szemtelen, visszaszól”.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Mindkettőjükért. Mert tudom, hogy a „jó gyerek” mit érez, amikor ezt hallja egy „rossz gyerek” és saját maga kapcsán. Egyáltalán nem a büszkeség, boldogság jelenik meg, hanem az ellenkezője: kellemetlen érzeteket hoznak ezek a mondatok. Mert a „jókislány” túlérzékeny és pontosan tudja, hogy ez nem igaz és nem is igazságos.
Persze valószínűleg megszólal bennem a sérült belső gyermek, aki mindezt egy másik nézőpontból is átélte. Mert én csendes gyerek voltam és tudom pontosan, mi volt ennek az ára.
„De hát ti olyan jó gyerekek voltatok, nem is volt veletek igazán semmi gond kis korotokban. Biztosan más világ volt akkor.” – hangzik el nálunk a mai napig a családban.
Na igen. Az, hogy csendes voltam, nem jelenti, hogy nyugodt volt a lelkem…sőt. Amilyen halk voltam kívül, annyira hangosan ordított bennem az igazságérzet, kétségbeesés, szégyen, szomorúság, elveszettség hangja. Magamért és másokért egyaránt.
Mindent érzékeltem a környezetemből. A túlélésem kulcsa az volt, hogy letapogassam a felnőtteket és úgy viselkedjek, ahogyan azt tőlem várják. Mesteri szintre fejlesztettem mások szándékának, gondolatainak a kifürkészését. Mert ha jó vagyok, akkor…
…szeretni fognak.
…nem lesz baj
… kiabál rám senki
…nem szólnak be
Tehát akkor nem bántanak.
Érzékeltem a feszültséget, a kimondatlan szavakat. És sokszor úgy éreztem, bárhogy próbálkozok, nem tudok ennyi (sokszor ellentétes) elvárásnak megfelelni. Csak egy kiutat láttam: még jobban érzékelni a konfliktust, hogy elkerülhessem.
Egyre jobban eltávolodtam attól, amire szükségem lett volna, mert az vált prioritássá, hogy hagyjanak békén, olvadjak be és váljak láthatatlanná. Be kellett menekülnöm a belső világomba, a gondolataimba, a történetekbe, könyvekbe, mert ami ott zajlott, azt senki sem hallhatta és az megnyugtatott.
A testem azt tanulta meg, hogy a csendességem a nyugalom záloga. És hogy ez sem 100%-ig biztonságos, mert derült égből jött a villámcsapás: kiderült, hogy túl csendes és visszahúzódó vagyok és ez is baj.
Olyan volt az egész, mint a Ki nevet a végén játék. Hiába hittem, hogy mindjárt célba érek, egyik pillanatról a másikra visszakerülhettem a START mezőre, mert valamit nem úgy mondtam, nem olyan hangsúllyal, nem olyan szavakkal, nem olyan hangulatban, mint az elvárt lett volna.
Amikor azt hittem, hogy “végre” jó vagyok és kiderült, hogy tévedtem, azt éltem meg, hogy elrontottam. Végzetes hibát követtem el. Utáltam magamat érte, hogy miért nem figyeltem jobban.
Mindig én maradtam alul, sosem lehetett igazam, ezért a legjobb módszernek az tűnt, ha a konfliktushelyzeteket teljesen megszüntetem. Közben meg belül forrt bennem a lázadás és a kétségbeesett tehetetlenség.
Ahányszor nem sikerült, a testem pillanatokkal előbb jelzett, mint ahogy tudatosult volna bennem a „baj”. Egy ütést éreztem a szívem tájékán, aztán jött a remegés és a félelem, hogy mi következik és egy hajszállal később pedig tényleg ki is tört a botrány és sokszor azt sem értettem miért.
Fontos ezen a ponton megemlítenem, hogy a gyerekkoromban semmi olyan, a társadalom által súlyosnak ítélt dolog nem történt, ami miatt akár a mai világban a gyerekvédelmet hívná bárki. A szüleim a legjobbat akarták nekem, a bántás nem volt szándékos.
Ennyivel jobb a helyzetem talán, mint másnak. A mi családunkban az apám volt az erősebb, így az ő elképzelései érvényesültek.
Fiúnak vártak
Ki tudja, miért. Talán mert az volt a szokás. Talán mert az apám úgy gondolta, nőként nem lehet érvényesülni a világban. Mondjuk erre nagyon sokszor fel is hívta a figyelmemet, így elég korán beépült ez a tévedés is a gondolataimba, személyiségembe.
Mivel nem tudott megvédeni a rám váró viszontagságoktól, azt látta megoldásnak, hogy megtanít mindenre, amivel szerinte sikeres lehetek ebben a férfiak által irányított világban. Koránt sem nőies vagy lányoknak való feladatok elvégzésére tanított meg ezáltal.
Lányként kezelt, de fiú szellemiségben nevelt 18 éves koromig. Azt akarta, legyek erős, tanuljak, oldjak meg bármit, beszéljek hangosan, ne legyek esetlen. Legyek nagyon óvatos az érzelmekkel, ne mutassam ki, mert akkor bántani fognak. Különösen ne mutassak ki idejekorán érzelmet fiúk iránt. Menjek egyetemre, beszéljek angolul, legyek sikeres.
Annak a híve volt, hogy ha nem megy máshogy, meg kell törni lelkileg. Úgy fogalmazott, hogy „át kell szakadnia a gátnak” és akkor bármit meg lehet tanulni. Így lettem hosszú kínszenvedés és több csomag százas papírzsepi után pár évre a legjobb matekosok egyike. Az utat, ami ide vezetett, nem kívánom senkinek.
Rengeteg mondat van, amit tőle kaptam és így vagy úgy a részemmé váltak. Vannak súlyosak, vannak bántóak és vannak építők is. Két jó ellentétes példa ezekből:
“Amit egyik ember meg tud tanulni, arra a másik is képes”.
“Már most mondom, hogy sírhatsz, de úgysem hat rám”.
Nem tudta, mit okoz a módszereivel bennem. Többször hangsúlyozta, hogy lehetne ez másképpen is, de láthatóan nálam csak ez hat. Így tanultam meg, hogy csak szenvedések árán érhetek el sikereket, mert hiszen az apám megmondta, hogy „velem csak így lehet”.
Szóval egyszerűen csak történt nálunk is az élet, mint ahogy ma is történik családokban.
Jó lenne azt mondani, hogy na igen…a ‘80-as években ez volt a norma, de szerencsére ez már a múlté. De ez sajnos nem így van. Azok a felnőttek nevelnek/tanítanak most gyerekeket, akik számára ez volt a normalitás.
Vagy azt tanultuk meg, hogy „így is túléltük, aztán nézd meg nem lett semmi bajunk” vagy azt, hogy „én ezt biztosan másképpen fogom csinálni”.
Én az utóbbit döntöttem, méghozzá nagyon határozottan. Csakhogy nincsenek hozzá mintáim és ez így nehezített pálya.
Hová jutottam?
Kamaszkoromra egyre jobban forrt bennem a harag és a tehetetlenség. Az igazságtalanságokat nem viseltem. Egyre inkább kimondtam, amit gondoltam és nagy családi botrányok generálója lettem. Nem győztem soha. Azt éltem meg, hogy senki sem mer mellém állni, veszélyes vagyok, bajt okoz az igazság kimondása, gond lesz abból, ha beszélek.
Egyszerre voltam csendes, félénk, jókislány és lázadó, forradalmár, aki a szabadságról álmodozott.
20 évesen továbbtanulás és anyagi támogatás helyett dolgozni mentem. Feladtam ugyan a vágyamat, hogy diplomám legyen – mert az apám azt sulykolta, hogy ez elengedhetetlen, mint az angol nyelvvizsga -, de magamat választottam, mert számomra elfogadhatatlan kompromisszumot kaptam tőle: „vagy én osztom be az idődet és azt csinálod, amit mondok, azzal és akkor találkozol, amikor én engedem vagy elmész dolgozni és viseled az anyagi felelősséget”.
Senki sem gondolta, hogy a második utat választom és középiskola után az én eredményeimmel inkább elmegyek titkárnősködni. De az évek óta nyirbált szabadságérzetem hangosabb volt, mondhatni ordított bennem. Végre.
Először éreztem azt, hogy dönthetek a sorsomról egy olyan pillanatban, amikor éppen rám akarják zárni megint a kalitka fedelét. Felnőtt lettem. Mindig ezt vártam, mert azt gondoltam, akkor majd könnyebb lesz. Felnőtt életem legelső döntését magamért hoztam meg. És ugrottam a félelmetes, beláthatatlan szakadékba.
Elköltöztem, dolgozni kezdtem. Saját magam teremtettem meg, hogy teljes munkaidő mellett egyetemre járjak, jogosítványt szerezzek. Veszprémbe ingáztam, munka-tanulás-magánélet tengelyen egyensúlyoztam, kicsit megszenvedtem az egészet, de végül 5 év alatt megcsináltam. Az apámmal az idő alatt nem beszéltünk. A diplomaosztó környékén tört meg a jég.
Onnantól újra szent volt a béke. Legalábbis kívülről. Nagyon vigyáztam mit mondok, úgy éreztem tojáshéjakon lépkedek, megtanultam, milyen téma, amibe jobb nem belemenni. Ő is változott sok mindenben és teljesen biztos, hogy az 5 év nem-beszélés után ő sem mondott ki bármit, cserébe viszont sok mindenben támogatott és segített. Sajnos sosem éreztem maradéktalanul felhőtlenül magamat a közelében.
A csodás felnőttkor
Amúgy sokan irigyeltek, hogy milyen önálló vagyok.
Milyen támogató családom van!
Milyen okos vagyok.
Nyugodt.
Kreatív.
Nőies.
Bármit elintézek, megszervezek.
De belül szorongtam. Féltem, hogy kiderül: nem az vagyok, akinek látnak. Mert magam sem tudtam, ki vagyok. Csak azt tudtam, hogyan kell „jó”-nak lenni, az meg ugye nem szaktudás. És mivel belül a teljes bizonytalanságot éltem meg, egyfolytában a lebukástól tartottam.
Korán megtanultam, hogy a hallgatást mások sokszor bölcsességnek, nyugalomnak, kiegyensúlyozottnak, rejtélyesnek látják. Úgyhogy én egyfajta nyugodt erőt kényszerítettem magamra. Hallgatással lepleztem sok mindent, ami bennem volt.
Ennek mellékhatásaként, sokszor ha ötletem volt, azt sem mertem elmondani. Mire a testemben lezajlott a remegés, szívdobogás rituáléja és úgy éreztem képes lennék megszólalni, kimondta más, amit gondoltam vagy elszállt a pillanat és csak a csalódottságot éreztem.
Hogy megint nem voltam elég jó.
Hogy valamit nem tudtam megcsinálni.
Hogy nem értékelnek, pedig mennyi minden van bennem.
Hogy nem tudom magamat érvényesíteni.
Éveken át ilyen belső folyamatokkal léteztem és éltem túl a mindennapokat.
Közben meg…
Tele voltam mély gondolatokkal, úgy éreztem, hogy van bennem valami, amivel hozzátehetek a világhoz. De se nem láttam rá, hogy mi az, se nem tartottam magamat elég „komolynak” hozzá, se nem igazán akartam/mertem megmutatni, mert féltem attól, mit gondolnak majd mások.
Látszólag persze bármilyen bántást, megaláztatást méltósággal és nyugalommal kezeltem volna. Elvégre ezt is megtanultam már régen. Ezt látták volna mások kívülről….de belülről úgy éreztem volna, hogy ebbe bele is halhatok.
Idő közben felnőttem…
Ahol most tartok, az egy hosszú, több évtizedes belső utazás eredménye és a végtelenbe tart.
Folyamatosan azon dolgozom, hogy a bennem lévő, elcsendesített gyermeknek hangot adjak.
Hogy merjek megszólalni egy csoportban, egy előadás során, a közösségi médiában.
Hogy tudjam: nem lesz baj, ha hallatszom, látszom.
Mert idő közben felnőttem és már régóta nem érvényes a tézis, hogy kicsi vagyok és jobb ha hallgatok.
Meg mertem fogalmazni a víziót, ami ott munkálkodott bennem évtizedek óta. Ráláttam, hogy ez nem lenne bennem ilyen erős, ha nem ért volna sok negatív tapasztalat az életem során. Rengeteg fájdalmas pont értelmét láttam meg és alakítottam erővé és még van belőlük bőven.
Látom az irányt, amerre tartok és már másoknak segítek abban, hogy ők is megtalálják és merjék vállalni a gondolataikat.
Elhatároztam, hogy nem állok le.
Hogy nem fagyok le.
Mert a testem még mindig hordozza magában ezeket az élményeket. De rálátok és szándékosan tudok más utat választani, amikor jön a dermedtség állapota.
Hajt előre a kíváncsiság, hogy vajon milyen mértékben tudom magamat megismerni ebben az életemben? Meddig juthatok ebben? Mennyi fátylon leszek képes átlátni?
És közben vajon mennyi embernek segíthetek ugyanebben?
Jönnek hozzám a jólnevelt, csendes „jókislányok”, akikben ugyanúgy forr és elő akar törni a mélység. Akiknek van egy víziójuk, szeretnének jobbá tenni valamit a világban. De nem mernek látszódni. Félnek, hogy mit szólnak mások.
Hogy majd megítélik őket, kinevetik, elbuknak és akkor kiderül, hogy mégsem elég jók és mégiscsak igaz volt a tévedés: jobb csendben maradni.
Én hiszek benne, hogy az autentikus tartalomkészítés és a látszódás elsősorban nem írástechnika, jól irányzott marketing kérdése, hanem egy mély, átalakító belső utazás. Ha ott mozog, munkálkodik benned valami, amire hol izgatottsággal, hol kiüresedéssel gondolsz, akkor tudd nem tévedsz!
Csak nem tudod hol kezdd, nem tudod hogyan mondd, nem tudod mit kezdj a dermedtséggel.
Kérlek ne add fel!
Addig menj, míg megtalálod a hangodat (újra).
Megéri!
