A #nemköszönés mítosza

Akárhogy is figyelem magamat, a téma, amiben nagyon szabadságharcos – és sokszor szélmalomharcos – érzésem van, az a gyerek”nevelés”. Már eleve nem bírom ezt a nevelés szót, de nincs jobb, így marad ez így, idézőjelesen írva.

Nekem aztán fogalmam sincs, hogy hogyan kell ezt jól csinálni, de szerintem olyan ember nem is létezik most, aki erre 100%ban tökéletes választ tudna adni, mert annyira gyorsan változik minden körülöttünk, hogy ez kb. minden pillanatban más. Fontos alapja az állandó önvizsgálat és a környezetünk megfigyelése. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.

Én az anyaságban – amennyire erre képes vagyok – próbálom nem azt nézni, hogy engem mire tanítottak anno, úgy ezer éve. Itt most az ezer évet arra értem, hogy az elmúlt 47 évben kb. ezer évnyi változás történt a világban, ami sok rendszert, amiben mi felnőttünk teljesen áthúzott és átírt, akár megszüntetett és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Rengeteg dolog – mondjuk ki – már akkor sem működött, mostanság meg pláne.

Részemről azt nézem, hogy mit mond a szívem, az érzéseim, mert semmi mást nem érzek igaznak. Aztán van, amire jól ráérzek, van amire meg nem. Bármilyen sztorit hallok, azt megvizsgálom más szemszögből is. Próbálok nem fennakadni a hangokon, amik a gyerekkoromból szólnak egy adott szituációban és próbálok eltávolodni a belém nevelt automatizmusoktól, reakcióktól…és ez nem könnyű, illetve néha lehetetlen és máskor meg rá sem látok.

Sokszor harcol bennem a ’80-as évek szelleme – dolgok, amiket elvártak tőle, ami szokás volt, amit muszáj volt úgy csinálni, ha értettem, ha nem –  egyfajta gyomorgörcs formájában, miközben szándékosan mást reagálok, mert egyszerűen az agyam, szívem nem ért egyet azzal, mégis testi tüneteim vannak a belső ellentmondás miatt.

Van néhány „kedvenc” témám, amitől már kiver a víz, amikor meghallom….főleg attól a hangsúlytól, ahogyan ez sokszor elhangzik. Az egyik ilyen, hogy „hát, ezt a generációt a szülei nem tanították meg köszönni”. Számomra ez egy klasszikus – nekem kissé szocreál – általánosítás, amibe nulla érdeklődés, kedvesség, kíváncsiság, megengedés szorult.

Lehet ítélkezni és csak a saját valóságunkat ismételgeti vagy megpróbálhatunk ráérezni arra, hogy a mai korban már régóta nem csak egy igazság és szokásrendszer működik, rengetegféle élethelyzet van, ezáltal ezerszer nehezebb alkalmazkodni bármihez, mert nincs egy norma, egy egységes keretrendszer (és ez kb. bármilyen témára érvényes).

Gyerekkoromban megtanítottak, hogy köszönni muszáj és kötelező. Akkor is, ha amúgy én azért nem akartam, mert zavarban voltam és leginkább alig mertem megszólalni. Hogy ez vajon mitől alakulhatott ki? Vagy mi kellene ahhoz, hogy ez változhasson? Na, azzal nem törődött senki és a gyerekeknek nem sok szava volt amúgy sem. Ha nem köszöntem, akkor nagyon udvariatlan voltam és nagyon csúnyán nézett rám mindenki – hogy az alapvető szégyenérzetem még tovább tetézzék. Pedig az én belső okom és valóságom egyszerű volt: rettegésig féltem megszólalni mások előtt.

Én még a szerencsésebbek közé tartoztam, mert az anyukám valamiért ráérzett, hogy nem lenne jó nyilvánosan megszégyeníteni mások előtt a nemköszönés miatt, így ha az utcán szembe jött egy ismerős, akkor megszorította az kezemet és az azt jelentette, hogy ha törik, ha szakad itt köszönni kell. Én ezért akkor – talán 6 évesen és később is – hálás voltam, mert ő legalább nem hozott kellemetlen helyzetbe és szólt rám jó hangosan, hogy bizonyítsa, ő aztán jó szülő, én meg az elcseszett gyerek.

Egyébként meg annyira hülyének és bénának éreztem a #kezitcsókolom szót kimondani….mert hát ki akarta a szomszéd  néni, bácsi, idegen kezét megcsókolni? Hát én biztosan nem!

Arra is emlékszem, amikor nagy nehezen már belém ivódott ez a számomra idegen szokás és már azt hittem jól csinálom, akkor a nagymamám szólt egy alkalommal, hogy „jaj, hát nagylány vagy te már”, nem kell #kezitcsókolomot köszönnöd, elég a #csókolom. Aztán majd ha felnőtt leszel, akkor már jöhet a #jónapotkívánok. Na, aztán eltelt pár év és a középiskolában megtudtam, hogy ekkora gyerekek #jónapotkívánokkal köszönnek, a boltban, meg a szüleim barátaitól pedig azt, hogy „jaj nem vagyok én olyan öreg, tegezz nyugodtan!”. Hát….basszus OK.  Na, de akkor most mi van?

Legjobban akkor éreztem magamat jól, ha nem is kellett köszönni egyáltalán vagy lehetőleg jó halkan, mert ki tudta már lekövetni, hogy éppen gyereknek, felnőttnek vagy #kiértiminek minősülök.

Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy már az én generációmnál elkezdődött az a zűrzavar, ami mostanra maximálisan kulminálódott. És ez csak 1 vetülete a nemköszönés nevű szörnyű, egyesek szerint egyenesen „társasdalomellenes” összefogásnak, amit állítólag „a mai szülők” generálnak.

Nemrég hallottam, hogy hát milyen már az IS, hogy manapság a gyerekek nem köszönnek az iskolában a velük szembejövő ennek-annak-amannak.

De egyébként a helyi szokásokat kinek a dolga megtanítani a közösségekben? Egy cégnél a HR-es mondja el ezeket. Nálunk az van, hogy ha megyünk valahová, a mindenkori házigazda szokásait követjük, ha pedig jönnek hozzánk, akkor mi mondjuk el, hogy mit kérünk. Azt gondolom mindenhol máshol is a közösség aktuális vezetője az, aki szabályokat közöl és segít azok betartásában, ne adj isten erőszakmentesen megtanítja, ha éppen arra van szükség.

Akkora zavar és olyan különböző álláspontok léteznek a mai világban, hogy ember (és főleg gyerek) legyen a talpán, aki eligazodik benne.

Akkora feloldozás és megkönnyebbülés volt nekem, amikor meghallgattam Steigervald Krisztián Generációk és szakadékok c. podcast adását. Mindennek, ami eddig ott kavargott bennem, tudományos-hivatalos magyarázata és értelme lett. Nagyon ajánlom ezt a műsort, amiről azóta már egy sorozat is készül, azoknak, akik kicsit is szeretnék jobban érteni a mai világban dúló generációs különbségeket, amik amúgy ki tudja még, hogy hová fokozódnak. Hallgassátok meg, mert tanulságos és izgalmas, érdekes is egyben nagyon.

Elfogadásra, megértésre buzdít és azt is elmondja miért. És persze a #nemköszönés mítoszának okait is nagyon érthetően elmagyarázza.