Most pedig alig várom, hogy elkészítsem a következőt
Néhány éve még azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy fényképet tegyek ki magamról. Azt pedig végképp nem, hogy nyilvánosan elmondjam, leírjam, mit gondolok.
Az önreklámból köszöntem, nem kértem. A videózást pedig egyenesen ördögtől valónak tartottam.
Most pedig itt vagyok.
Évek óta abban segítek másoknak, hogy láthatóvá váljanak. Arra törekszem, hogy én is egyre többet és egyre mélyebb rétegeket mutassak meg magamból. Évek óta, az íráson keresztül mutatom meg magamat és mostanra teljesen biztonságosnak érzem ezt a terepet. Pár hónapja pedig elkezdtem videókat készíteni és hihetetlen, de még élvezem is.
Sőt, mostanában szinte mindennap arra vágyom, hogy egyre jobb legyek a videós történetmesélésben és elkészíthessem a következő, tökéletlen alkotásomat.
Érdekes fordulat.
Sokáig azt hittem, ez egyszerűen nem nekem való
A videózásban szinte minden benne van, amitől korábban idegenkedtem a közösségi médiában.
Mutasd az arcod. Beszélj magadról. Keltsd fel gyorsan a figyelmet. Legyél magabiztos, érdekes és spontán, lehetőleg az első másodperctől. Szerepelj, teljesíts, gyárts újabb és újabb videókat.
Aki hozzám hasonlóan introvertált, nem csodálkozik, hogy ez egyáltalán nem vonzott.
Ahogyan szép lassan oldódtak a blokkok bennem a láthatóság kapcsán, idővel rájöttem: nem feltétlenül a videózással van bajom. Hanem azzal a formával, ahogyan azt hittem, videózni „kell”.
Nem akartam trendeket követni. Nem akartam táncolni, mutogatni magamat feleslgesen vagy a semmiről beszélni csak azért, hogy jelen legyek. Nem akartam magamra erőltetni egy olyan stílust, amiben nem ismerek magamra.
Azt viszont mindig tudtam, hogy nagyon erős a vizuális látásom. És ahogy telt az idő, egyre erősebben éreztem, hogy a videózásban van valami, amit írásban nem tudok ugyanúgy átadni és bár szeretek érzékletesen írni, mégis hiányzott a látvány-alkotás a mindennapjaimból.
Történeteket akartam mesélni képekben.
Csodálatos videókat néztem olyan alkotóktól, akik elképesztően profin filmeztek. Azt gondoltam, hogy számomra ez elérhetetlen. De valamiért mégis….2 éve elhatároztam, hogy ha valaha videós tartalmakat készítek, csak így tudom elképzelni. És onnantól az lebegett a szemem előtt, hogyan tudok egy valóban profi tanfolyamon részt venni és olyantól tanulni, akinek a munkáját én magam is csodálom.
Több oka is lehet az ellenállásunknak
Sokáig úgy gondoltam a láthatóságra, különös tekintettel a videózásra, mint valamire, amihez nagyobb bátorságot kell gyűjtenem.
Jobban meg kell szeretnem magamat. Máshogy kell kinéznem, hangoznom, mozognom, hogy majd egyszer képes legyek rá.
De most már nem hiszem, hogy mindig önmagunk legyőzése a megoldás.
Néha az ellenállás nem azt jelzi, hogy lusták vagy gyávák vagyunk. Sokféle oka lehet annak, hogy még valamire nem állunk készen. Annak megértéséhez pedig, hogy valójában mi tart vissza bennünket, önmegfigyelésre, őszinteségre és akár külső segítségre is szükségünk lehet.
Előfordulhat, hogy valóban időre van még szükségünk. Lehet, hogy egy félelem, egy korábbi tapasztalat vagy egy mélyebb hiedelem áll az utunkban.
De az is lehet, hogy nem magát a dolgot utasítjuk el, csak még nem találtuk meg azt a formát, amelyben valóban önmagunk tudunk lenni.
Ez azonban nem mentesít a keresés alól.
Sőt, éppen arra hív, hogy ne erőltessük tovább azt, ami idegen tőlünk – de ne is mondjunk le túl gyorsan arról, ami közben fontos számunkra.
Ne csak azt mondogassuk, hogy miért nem tudjuk megcsinálni.
Inkább tegyük fel ezt a kérdést:
Milyen formában tudnánk mégis önmagunkként jelen lenni benne?
Én sem egyszerűen bátrabb lettem. Megtaláltam a videózásban azt, ami nekem fontos. A történetet. A hangulatot. A szépséget. A gondolatot. Az emberi pillanatot. A lehetőséget arra, hogy valami olyasmit hozzak létre, ami túlmutat azon, hogy „felvettem magam, ahogy beszélek és jól megmondtam az embereknek, hogy mit csináljanak”.
Amikor így kezdtem nézni rá, a videózás megszűnt kötelező marketingfeladat lenni. Alkotói forma lett és ahogyan így tekintettem rá, megérkezett a nyitottságom és a lehetőség is arra, hogy tanulni kezdjem, amit addig lehetetlennek gondoltam.
Magasra tettem megint a lécet?
Igen.
Küzdök benne? Vannak kétségeim? Nehéz?
Igen.
Közben élvezem?
Igen.
Nem lett hirtelen egyszerű. Továbbra is látom magamon mindazt, amit más talán észre sem vesz, de keresem azt a képi világot, módot, amit visszanézve egyre jobban el tudom fogadni magamat.
Van, hogy nem tudom úgy megvalósítani a képeket, ahogyan elképzeltem. Van, hogy közzététel előtt megjelenik bennem a kérdés:
Kit fog ez érdekelni?
Elég jó lett?
Mit gondolnak majd rólam?
Tele van hibával.
Nem elég profi az egész.
A különbség nem az, hogy ezek eltűntek. Nem tűnnek el. Viszont nagyon jól ismerem őket, mert a láthatóság más szintjein már többször találkoztam velük és tudom, hogy ez mind az elmém játéka.
Én pedig nem akarom magamat szabotálni a gondolataimmal, régi hiedelmeimmel, félreértéseimmel, gyerekkori elakadásaimmal.
Már van valami, ami fontosabb náluk. A vágy, hogy a lelki szemeim előtt megjelenő formát létrehozzam. Hogy egyre jobban tudjak történetet mesélni képekben is. Hogy megmutassak valamit abból, ahogyan én látom a világot. Hogy másoknak is adhassak abból a jó érzésből, ami bennem van.
És amikor ez megtörténik, már nem egyszerűen egy újabb videót tettem ki. Alkottam valamit.
Amire talán valakinek pont akkor, abban a formában volt szüksége, hogy jobban érezze magát.
Az értékrendem lett az iránytűm
Ez az egész úgy indult, hogy nagyon sokáig hallgattam, mit és hogyan kellene csinálnom.
Miért nem videózom még?
Miért nem győzöm le végre magam?
Vegyem fel magam mindennap. Beszéljek bármiről, az nem számít (!), és tegyem is közzé. Ne gondolkodjak rajta annyit, csak csináljam. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy miért annyira idegen tőlem ez a módszer.
Mert ugye van benne valami igazság. A rendszeres felvétel valóban oldja a feszültséget és növeli a kamera előtti magabiztosságot. Ha pedig valakinek az a szándéka, hogy a közzététellel bontsa le a saját blokkjait, az is lehet egy út.
De nekem nem volt igaz, hogy mindennap beszélnem kellene bármiről, majd mindent közzétennem csak azért, hogy legyőzzem magam.
Ahogy múlik az idő, egyre környezettudatosabb vagyok. És ez már nemcsak arra vonatkozik, hogy mit vásárolok vagy mennyi hulladékot termelek, hanem arra is, mivel töltöm meg az online teret.
Nem szeretnék szemetelni.
Ezt nem úgy értem, hogy csak a tökéletes kerülhet ki. Nem a tökéletlenséggel van bajom. Sőt, nagyon fontosnak tartom, hogy láthatóvá tegyük a próbálkozásainkat, a tanulást és azt is, ami még nincs teljesen készen. Tökéletlenség nélkül soha sincs tökéletes alkotás.
Számomra a szándék a különbség.
Nem kell minden videónak különlegesnek, hibátlannak vagy világmegváltónak lennie. De szeretném tudni, miért készítem el és miért teszem közzé. Szeretném, ha lenne benne valami, amit valóban hozzá akarok adni a közös térhez: egy gondolat, egy történet, egy érzés, egy emberi pillanat.
Nem voltam hajlandó engedni abból, amit fontosnak tartok. Tudtam, hogy ha egy olyan módszert próbálok magamra erőltetni, ami ellenkezik az értékeimmel, előbb-utóbb abbahagyom és még utálni is fogom magamat érte. Erre meg már nem szeretnék időt, életenergiát pazarolni, ha csak rálátok és tehetem.
Olyan forrást kerestem, ahol úgy tanulhatok, ahogyan én szeretnék. Ahol a videó nem csak eszköz az eléréshez, hanem történetmesélés, mélység. Ahol nem kell választanom a hatás és a valódiság között.
Most újra átélem a tanulás izgalmát. A kísérletezés szabadságát. A felismerést, hogy ezt is lehet másképp csinálni. És ez, bármilyen unalmasan is hangzik, az alkotás öröme.
Talán nem azzal van bajod, amit nem szeretsz
Lehet, hogy te is régóta kerülsz valamit, amit közben fontosnak tartasz.
A videózást. Az írást. A személyes történetek megosztását. A saját fényképeidet. A nyilvános megszólalást.
És lehet, hogy már el is döntötted magadról: ez egyszerűen nem neked való.
De mi van, ha nem magával a formával van bajod?
Mi van, ha csak azzal, amit eddig gondoltál róla?
Mi van, ha nem több fegyelemre vagy nagyobb bátorságra van szükséged, hanem arra, hogy megtaláld benne a saját témáidat, ritmusodat, stílusodat és játékszabályaidat?
És mi van, ha egyszerűen csak nem kell tovább bántanod magadat azzal, hogy olyanokat követsz, akik elmondják, hogy milyennek kellene lenned és ezért utálhatod magadat?
Amúgy egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek meg kell szeretnie a videózást. Nem gondolom, hogy mindannyiunknak ugyanabban a formában kell láthatóvá válnunk. Nem mindenkinek igaz ugyanaz. Nem egyetlen út vezet a sikerhez.
De azt már tudom, hogy az ellenállás mögött legtöbbször nem egy végleges „nem” van. Inkább egy belső bizonytalanság, félelem az ismeretlentől. Vagy az, hogy még soha nem láttuk magunk előtt azt a változatot, amiben mi is jól érezhetnénk magunkat.
Sokkal célravezetőbb elmélyülni és megfigyelni mi igaz nekünk, mint mások sikerét nézni és sajnálni magunkat, hogy mi ezt nem tudjuk megcsinálni.
Nem az a kérdés, hogy meg tudnád-e csinálni!
Az a kérdés, hogy ha megcsinálnád, hogyan éreznéd benne jól magadat?
Ehhez először el kell engedni a realitást és szabadon engedni a fantáziát. Mert a papír bármit elbír.
Leírni, hogy ha létezne a lehetetlen módszer, mi lenne az? Mitől éreznéd benne szabadnak, biztonságban és önmagadnak magad?
Ha egyre többet gondolsz erre, váratlanul felbukkan valami a teredben. Egy ember, egy mondat, egy módszer vagy egy lehetőség, amire korábban talán fel sem figyeltél volna.
Csak észre kell venned.
Persze akkor is megjelenik az ellenállás:
Miért nem engedhetem ezt most meg magamnak?
Miért nem most?
Miért nem fog működni?
Miért nem vagyok még készen rá?
De azt már nem szabad engedni. Különbséget lehet tenni egy idő után ellenállás és ellenállás között.
Van, amelyik valódi nemet jelez. Azt, hogy valami nem illik hozzánk, nem szolgál bennünket, vagy nem a mi utunk.
És van, amelyik éppen azért jelenik meg, mert közel kerültünk valamihez, amire valójában vágyunk, csak még ismeretlen, ezért félelmetes.
A vesszőparipám az értékeink pontos ismerete.
Ha tudjuk, mi fontos nekünk és egyre jobban ismerjük önmagunkat, kiélesednek a megérzéseink. Egyre könnyebben különbséget tudunk tenni aközött, ami valóban idegen tőlünk és aközött, amit csak azért utasítunk el, mert még nem találtuk meg benne a saját formánkat. Ez csodákra képes.
Én sem azért szerettem meg a videózást, mert végre megtanultam olyanná válni vagy úgy csinálni, ahogyan mások szerint kellene. Meg azért sem, mert annyira tökéleteset alkotok. És végképp nem azért, mert a tartalmaim hirtelen virálissá váltak.
Egyszerűen csak kitartottam az értékeim mellett és végül megtaláltam benne azt a módot, ahogyan önmagam lehetek. És ez felszabadító. Akkor is, ha közben továbbra is nehéz.
Számomra ez a folyamatos fejlődés receptje.
